Sunday, 16 July 2017

Tüneti kezelés

Szokás mondani nemcsak azt, hogy a fogyás a fejben dől el, de azt is, hogy minden kövérség rejt valami lelki problémát. Valami komolyabb gondot, aminek tünete lehet a kövérség. Továbbmegyek: talán a kóros soványság, a bulímia, az anorexia, az exorexia, bármilyen ortorexia lehet tünete valaminek, amit ha egyrészt felfednénk, másrészt megoldanánk, talán a megváltozott, kóros testkép vagy viselkedésprobléma is eltűnne vele.

Lehet benne valami, szerintem minden kövér ember elmereng időnként azon, hogy túl a fizikai részen mi állhat az elhízása mögött valójában. Azt most hagyjuk, hogy van, aki akármennyit eszik, mégsem kövér, pedig nyilván lehetnek nagy problémái neki is, de ott nem így jön ki a gőz, ott más szelep van valahol….Én magam is nagyon sokat agyaltam ezen, hogy miért is voltam én kövér….
Szerintem ezeket a háttereket vagy lehetetlen, vagy nagyon nehéz feltárni, biztos meg lehet csinálni, kell hozzá egy szekérderéknyi pénz, egy jó szakember, meg korlátlan mennyiségű idő hahaha….de ha nem áll rendelkezésre egyik sem, akkor mi a helyzet?

Az asztma kezelésére általában két fő hatóanyaggal indulnak: terbutalin és budesonide. Az utóbbi hosszú távú, megelőző hatással bír, az ilyen hatóanyagú készítményeket preventíve kell használni, mert ha akut probléma van, akkor nem segít. A gyors segítség a terbutalin hatóanyagú készítményekben van, azok a már kialakult légzési nehézséget úgy csökkentik, hogy ellazítják a hörgőket és csökkentik a légúti ellenállást, tehát azonnal hatnak, és a fulladást nyomban enyhítik. És ha nem fulladtunk meg, akkor elkezdhetjük a sokkal okosabb, megelőző kezelést : D


Szerintem a kövérséghez is hozzá lehet úgy állni, hogy ha nem tudjuk, nem vagyunk tisztában az okokkal, a probléma pontos eredőjével, akkor el kell kezdeni a tüneti kezelést, azaz fizikailag kell elindítani a fogyási folyamatot, és adni kell időt magunknak arra, hogy feltárhassuk a lelki okokat. Ha a túlsúlyunktól elkezdünk megszabadulni, akkor sokkal nagyobb türelemmel fogunk tudni foglalkozni a háttér feltárásával, nekem ez a véleményem. Saját példámból kiindulva arra bátorítok minden érintettet, hogy bátran vágjon bele a fizikai megvalósításba, a lelki háttérboncolgatással meg ráér :)

Thursday, 6 July 2017

Változás

Azt hinné az ember, egy életmódváltáshoz, egy lefogyáshoz, egy átalakuláshoz, leginkább ütős diétára, kidolgozott edzéstervre, kitartásra, kemény munkára van szükség. Legeslegelsősorban. Közben simán lehet, hogy ezek mellett sokkal inkább szükség van a gondolkodásmód megváltoztatására. Igen, igen, fejben dől el, ezt kábé két másodpercenként az arcunkba tolják. Fejben dől el, de mi is...?

Vajon képesek vagyunk-e arra, hogy valóban élethosszig tartó szemléletváltást vigyünk végbe? Vajon elhisszük-e igazán azt, hogy sikerülhet? Vajon nem csak helyeslést várunk a környezettől....önigazolást....a különböző mágikus pajzsmirigyproblémáktól, a genetikától, a körülmények megvátoztathatatlanságától? El tudjuk-e fogadni, hogy valóban változást jelent az életmódváltás?

Mindenki az, aki. Élete során eljut oda, ahol van. És ahogy van. Ezen őrült nehéz változtatni. Talán a legtöbb életmódváltási kísérlet ezért hiúsul meg. Mert azt az önmagunkat kell megváltoztatni, akikké váltunk sok sok év alatt. Akiket jó esetben megszerettünk, de legalább elfogadtunk. Nem a kinézetünkről beszélek, hanem az egyéniségünkről. 

Én például egészen más ember voltam kövéren. Máshogyan vélekedtem a világról, és másképp láttam benne magamat és a szerepemet. Máshogyan vélekedtem az emberekről és máshogy a világról, ami körbevett. Nyilván ezt nagyon nehéz megítélni, hiszen az ember egyébként is változik folyamatosan, öregszik, tapasztaltabb, talán bölcsebb is lesz, ahogy múlnak az évek, és persze a személyiség is képes fejlődésre, függetlenül az életmódtól. De biztos vagyok benne, hogy komoly hatással van az életmódváltás a személyiségre is.

Talán a legtöbb sikertelen életmódváltás kudarca mögött az húzódik meg, hogy nem tudjuk vagy nem akarjuk elfogadni a változást. Hogy nemcsak egy szakaszról van szó az életünkben, hanem magáról az életünkről. Hogy nem kúra kell. Nem 90 napos, nem nyárelőig tartó, hanem életünk végéig tartó tevékenység. Hogy a szokásainkat, az attitűdünket, a mindennapjainkat kell átírni. És ez nem könnyű. Nemhogy nem könnyű, de sokan láthatják/érezhetik úgy, hogy lehetetlen. Akár tudatosan, akár tudat alatt. A lehetetlen pedig úgysem sikerülhet.

Monday, 3 July 2017

Az első lépés fontossága

Mindig a legnagyobb kérdés, a legnagyobb dilemma az, hogy hogyan induljon el az ember a lefogyás útján. Szerintem ha azt írom, hogy minden túlsúlyos ember elkezdett már valamilyen projektet, aminek a fogyás volt a célja, nem tévedek. Tehát elkezdeni nem nehéz, de úgy elkezdeni, hogy eredmény is legyen.....az már bizony nehéz.

Azt hiszem, ha az összes tényező közül meg kéne neveznem a legfontosabbat, biztosan azt mondanám, hogy a mély, másoktól és környezettől független, önmagunkból táplálkozó, mélyen gyökeredző motiváció az. Tehát ha az elindulást nem egy orvosi lelet, nem egy fitymáló beszólás, nem egy párkapcsolati kudarc, nem egy másik emberrel való konfliktus idézi elő, hanem inkább egy olyasvalami érzés, amit akkor érez az ember, amikor túlsúlyosan rááll a mérlegre, és meglátja azt a számot, ami annyi, amennyi.

Vagy amikor véletlenül meglátja magát meztelenül egy tükörben. Vagy egy fotón, amin nem szándékosan szerepel. A kövér ember ha megméri magát, azt általában egyedül teszi, mondjuk a fürdőszobában, ahol rajta kívül nincs senki más. Ha akár így, akár úgy, de szembesül a számokkal/ látvánnyal, több dolog is történhet:

1. Történhet az, hogy becsukom a lelki szemeimet, elfordítom a fejem, és szándékosan úgy teszek, mintha nem létező probléma lenne. Mintha egy olyan apróság, ami az életünkben nap mint nap előfordulhat, és szembekerülhetünk vele, de megoldjuk, vagy csak simán túllépünk rajta. Mustárfoltos lesz a nyakkendőm ebédidőben, és nincs másik. Valaki letöri a kocsim visszapillantóját a parkolóban. A gyerek rossz jegyet hoz haza magatartásból...ilyenekre gondolok. Bosszantó dolgok, amiket meg kell oldani, de túllépünk rajtuk. Kezelhetem így is a túlsúly problémáját.....vagy:

2. Őszintén, megjátszás nélkül magamba nézek, és megállapítom, hogy baj van. Hogy változnom kell, mert minden nappal növelem a kockázatát annak, hogy olyan messzire jutok, ahonnan már nincs visszaút.

Azt hiszem, hogy a siker kulcsa, vagy inkább úgy fogalmazok, hogy a válasz a kérdésre ott lesz, hogyha valaki amikor a mérlegre áll, képes a második verzióra, akkor benne van a lehetőség, hogy eredményes változtatást tudjon elindítani.

Régi bölcsesség, hogy az első lépés a legnehezebb. Mert minden következő lépés mögött már van egy megtett út, ami erőt adhat, amibe kapaszkodhatunk. Elindulni tehát a legnehezebb, és talán az első és legfontosabb tennivaló, hogy ne fordítsuk el a fejünket, ne csukjuk be a szemünket, és ne bagatellizáljuk el a problémát.

Sunday, 2 July 2017

Hat éve már

Hat évvel ezelőtt ilyentájt léptem át a bűvös száz kilós határt, durván másfél éves, nagyjából lineáris fogyási folyamat során. A kiinduló súlyom 193 kiló volt, onnan indultam el, és bár egyáltalán nem tűztem ki pontos elérendő célt, mindössze azt akartam, hogy lefogyjak, kimondva-kimondatlanul azért nekem ez volt a nagy eredmény, hogy a súlyom végre kétszámjegyű legyen. Nagy öröm volt. Akkor kicsit elkapott a gépszíj, és ráéreztem a dolog ízére, tehát nem álltam le, nem dőltem hátra elégedetten, hogy hurrá, hanem mentem tovább.
Egészen addig feszítettem a húrt, amíg le nem mentem 75 kilóra. Ez nem tűnik annyira durvának, de ha hozzávesszük, hogy 185 centi magas vagyok, és levonjuk azt a 10-12 kilónyi bőrt, ami rajtam maradt a fogyás során, akkor már elég durva az eredmény. Nem bántam meg, hogy ennyire messzire mentem, két dolog miatt:
1. Érdekes élmény volt nagyon soványnak lenni. Sosem volt benne részem azelőtt. Új élmény volt, élveztem sok tekintetben. Fontos tapasztalat lett az életemben.
2. Azóta sok év telt el, rengeteget tanultam, láttam-hallottam-tapasztaltam, és ma már úgy gondolom, minden nagy fogyásnak van egy trendje, ami nagyjából egy hullámvonalszerűen a nagy súlyról lemegy valameddig, majd lassan visszakúszik egy szintre, és ott áll meg. Ez jó esetben még az ideális tartományban mozog, rosszabb esetben közelít a kiinduláshoz, még rosszabb esetben el is éri azt. Tehát ha valaki 150 kilóról lefogy 100-ra, és mindent megtesz azért, hogy megtartsa az elért súlyt, akkor nagyjából 120 körül fog stagnálni. Nem marad meg százon, ahogyan én sem maradtam meg a 75-ön (szerencsére) Szóval jó, hogy annyira lementem, mert így maradt mozgásterem a megfelelő súly bekalibrálására. Úgy is fogalmazhatok, hogy maradt helyem játszani kicsit a súlyommal.

Akkor még nem tudtam ennyire magabiztosan, hogy mekkora energia, mekkora erőfeszítés az eredmény megtartása, ma már tisztában vagyok azzal, hogy ez nagyobb feladat, mnt a fogyás. Persze akkor, amikor az ember a fogyással harcol, nyilván nem érdekli, illetve nem érzi közelinek a problémát, sőt, vállat vonva azt mondhatja, hogy a hídon ugyebár csak akkor tudunk átmenni, ha odaérünk....előbb tehát fogyjunk le, majd aztán agyalunk ezen.

Hat éve tartom a súlyomat a "kétszemjegyű tartományban". Megfogadtam magamnak, hogy soha nem leszek kövér megint. Elég volt, elég sokáig voltam az. Az élet egy nagy kerék, ami forog, és forgatja magával az embert is. A gondolatokat, a célokat, a haladási irányt, a hozzáállást....mindent.

Igazi fogyás sztori kevés van, ami nyilvánosan látható a neten....mit gondolok igazinak? Azt gondoom igazinak, ami nem külső kényszeren, hanem belső indíttatáson alapszik. Ami nem műtéti beavatkozásról, gyomorgyűrűről, bypass-ról, egyéb olyan dologról szól, amit mások csinálnak a testemmel azért, hogy változzak. Hanem ami olyan dolog, amit én csinálok magamért, hogy változzak. Régebben is sokat foglalkoztam azzal, hogy hova tűnnek el a lefogyott celebek, hogy miért nem lehet a fogyás utáni életükről is látni/hallani....

Az elhízás problémája jelen van az emberiség életében, és mindenképpen szükség lenne beszélni róla, tenni ellene, megosztani egymással a tapasztalatokat, a tippeket, a trükköket, segíteni egymásnak motiválódni, harcolni, és megoldani a felmerülő problémákat. Ez egy olyan valami, ami egyszerre jó az egyénnek, és egyszerre a társadalomnak is, meg az egész emberiség jövőképének is. A helyes életmód, az egészséges táplálkozás, a mozgásban gazdag, fitt életmód kiegyensúlyozott, boldog embereket eredményez, akik sokkal inkább képesek minden téren sikereket elérni, mint az elhízott, betegségekkel és frusztrációval harcoló társaik.

Tuesday, 6 June 2017

Újratervezés

Valamiért őszintén nem számítottam erre, hogy ez valaha meg fog történni. Hogy egy autós elüt, miközben biciklizek. Szerintem sokan vagyunk úgy azzal, hogy nem úgy ülünk be az autóba, hogy arra számítunk, hogy balesetet szenvedünk. A tőlünk 45 km-re lévő Jenkinstown parkba indultam, ez egy csodás nagy park, szarvasokkal, pihenővel, tanösvényel. Reggel kilenckor indultam, miután a srácokat elvittem az iskolába. Kicsit több mint másfél óra múlva értem oda, az út jó volt, az idő fantasztikus. Ejtőztem a napsütésben egy 10-15 percet, megittam a kávémat a termoszomból, ettem egy banánt meg egy kis sajtot, és irány haza ugyanazon az úton, amerről jöttem. 17 km után ütöttek el. Annyira emlékszem, hogy látok mellettem egy kék színű visszapillantó tükröt, majd tudatosodik bennem, hogy bassza meg, ez túl közel van. Érzem az ütést, meg hogy gurulok, és onnan sötétség. A következő kép, hogy magamhoz térek az út szélén, káromkodva feltápászkodok, és megkeresem a biciklimet, hogy az út szélére húzzam. Láttam, hogy néhány autós megállt, és láttam két alakot mellettem, akik közül az egyik beszél hozzám. Érdeklődik, hogy vagyok. Ő ütött el.

Mivel nem történt még ilyen velem soha, és enyhén kótyagos is voltam, kissé tanácstalanul álldogálltam, néztem a vérző lábamat, leoperáltam magamról az eltört sisakot, és felhívtam az egy helyen tartózkodó feleségemet, és a fiamat. A fiam, aki jogot végzett, azt tanácsolta, ha képes vagyok rá, fotózzam le mindenképpen a gázoló kocsiját, jogsiját, és kérjem el a telefonszámát is, hogy később képesek legyünk megkeresni. Ezt megtettem. A pasas biztosított arról, hogy az okozott kárt megtéríti. A fiamék azon nyomban elindultak értem. Amint kiértek (kb negyed óra), a pasas, aki elütött, és addig a félrehúzódott autóban várt, elhajtott. Mikor kiértek a nejemék, meglátták, hogy nézek ki, és azonnal rendőrt hívtak. Amikor a rendőr kiért, kiakadt azon, hogy miért ment el a gázoló, és megpróbáltuk utolérni, hogy jöjjön vissza, vegyük fel az adatait.

Persze ez nem volt olyan egyszerű, tekintve, hogy amerikai turisták voltak, és a szám, amit megadtak, amerikai volt. Az ír rendőr hivatalosan nem hívhat fel intézkedés során külföldi számot, ezért a fiam hívta fel az embert, és átadta a telefonját a rendőrnek, aki elmagyarázta neki, hogy akármilyen országból jött, olyat sehol nem lehet csinálni, hogy elgázol egy kerékpárost, majd elmegy a helyszínről. Jöjjön vissza, hogy felvehessük az adatait. Miután letették a telefont, hamarosan a központból felhívták a rendőrünket, hogy képzelje csak el, a gázoló a beszélgetés után felhívta a rendőrséget, hogy bejelentse, a fiam telefonszámát megadva, hogy őt erről a számról felhívták, és valaki rendőrnek adta ki magát. A rendőrünk nem kicsit felpaprikázva ismét megkérte a fiamat, hogy hívja fel  a gázolót, és adja a teleont át. Irgalmatlanul letolta, hogy mit képzel magáról, azonnal induljon a legközelebbi rendőrörsre, hogy felvegyék az adatait.

Közben nekünk elmondta, hogy menjünk nyugodtan tovább az orvoshoz, velünk már végzett, Innen tehát a körzeti orvosomhoz mentünk. Ő megvizsgált, kimosta az aszfaltdarabokat a térdemből-combomból, adott egy tetanust, és azt mondta, ha nem rosszabbodok, menjek vissza egy hét múlva.
Közben kiderült, hogy az amerikai turista egy bérelt kocsival gázolt el, tehát a rendőrünk megkért, hogy jelentkezzünk be a kocsikölcsönző cégnél, mert az ő biztosítójuk kell, hogy a keletkezett kárt megtérítse.

Hazatérve ahogy levettem a ruháimat, úgy derült ki, hogy gyakorlatilag az egész jobb oldalam tele van sérülésekkel....a bokám, a lábam jobb oldala végig, a könyököm, a kézfejem, a vállam, és a tarkóm. A fejemen is lett egy pukli, amellett, hogy a sisakom eltört. Ezek ugan fájdalmasak voltak, de az igazi szutyok az éjjel jött: szenvedtem, nem tudtam elaludni....aztán valahogy sikerült, de minduntalan csak a baleset járt a fejemben. Hogy hogyan történhetett, hol ütött meg a kocsi, hogyen, merre repültem, hova gurultam....meddig nem voltam magamnál, meg ilyesmi. Aztán valamikor hajnalban arra keltem, hogy baromira fáj a nyakam, minden mozdulatra egyre jobban, és rettenetesen fázom. Csatakos voltam a verejtéktől, de hideg voltam mindenütt. A szám különösen. Az egész fejem elzsibbadt, kiszáradt a szám, és nem tudtam, hogy hányni fogok-e vagy elájulok. Felébresztettem a feleségem, aki megnyugtatott lefektetett, hozott egy lavórt....és lassan jobban lettem. Valahogy eljött a reggel, nem mondom, hogy aludtam addig, de szakaszosan félálomban eltelt az idő. Mivel hétvége volt, az orvoshoz nem lehet csak úgy elmenni, úgyhogy irány az ügyelet. Mindenképpen akartam valami gyógyszert a nyakamra, mert akármerre mozgattam csak fájt. Fekve is, minden pozícióváltás, minden apró mozdulat nagyon fájdalmas volt.

Ügyelet, ott egy szimpatikus doki kifaggatott, mevizsgált, majd továbbküldött egy kórházba, hogy röntgenezzék meg a vállam és a nyakam. Irány a kórház. itt némi várakozás után egy újabb doki kérdezett ki, és erősítette meg a röntgen szükségességét. Megvolt a felvétel, azt mondták szerencsére minden rendben, írtak fel gyógyszert, amit majd a háziorvosomnak kell rendes receptre felírnia, ahova ma délután tervezünk elmenni.

Tegnap este a rendőrünk felhívta a fiamat, hogy érdeklődjön a hogylétem felől (!)....elmesélte, hogy az amerikai pali azt nyilatkozta, hogy szerinte én a szembe sávban bicikliztem, a rossz oldalon....na ezen kiakadtam megint. Hogy lehet valaki annyira arrogáns, hogy idejön Massachusettsből pár hét vakációra, egy balkormányos közlekedéshez szokott országból, kölcsönöz egy jobbkormányos autót, és elüt engem a biciklimmel, majd közli, hogy én, aki itt élek kilenc éve, és csak ebben az évben több mint háromezer kilométert mentem biciklivel az utakon probléma nélkül, én megyek a rossz oldalon....Szerencsére a Strava bizonyítja, hogy honnan jöttem és merre tartottam, sőt, még azt is rögzíti a műholdas nyomkövetéssel, hogy az út melyik oldalán haladtam, tehát bizonyíthatom az igazam...DE...rohadtul nincs kedvem évekig pereskedni, vállalva annak a költségét, plusz itt áll a bringám romokban, arról nem beszélve, hogy rettegek, ha arra gondolok, hogy felüljek egy biciklire, és kimenjek a forgalomba. Kedvem ugyan nincs, de nem fogom annyiban hagyni, az biztos. Holnap megyek a fiammal ügyvédhez, és meglátjuk, hogyan tovább.

De a lényeg: Újra kell terveznem sok mindent. A súlyom kordában tartásában szerves része volt a biciklizésnek. Futni nem tudok, nem szeretek, nem megy....úszni nincs a környéken lehetőség, a bringa az a fajta sport, ami kivitelezhető - volt eddig. Ha nincs, akkor marad a koplalás, vagy a visszahízás, amit biztosan nem fogok megengedni magamnak. Mellette a költségeim...a biciklim, a eltört órám, a széttört sisak, a szakadt kabát, nadrág, kesztyű, stb...a feleségem és a fiam kiesett keresete (azonnal otthagytak csapot-papot, hogy jöjjenek segíeni) , az orvoshoz-ügyeletre-kórházba  rohangálás költsége (üzemanyag, parkolás)....az ügyvéd, a gyógyszer, és ki tudja mi lesz még :-(

Wednesday, 24 May 2017

Bringás kihívás

1-2 évvel ezelőtt, a nagylányom mutatta meg ezt az "app"-ot, hogy milyen tök jó, mert ha biciklizek, akkor ez méri, hogy mennyit mentem, meg milyen sebességgel, mennyi idő alatt, stb. Megtetszett, és ma már szinte el sem indulok anélkül, hogy ne indítanám el a Strava-t. Valamikor hónap közepén túl vettem észre, hogy a program felületén van olyan fülecske is, hogy kihívások. Rámentem, és kiderült, hogy mindig van valami aktuális kihívás, a legfrissebb az volt, hogy "meddig jutsz el májusban?" vagy valami hasoló, szóval hogy verseny, ki mennyit teker a hónap folyamán. Ha valaki eléri az 1250 km-t, akkor hivatalosan teljesítettnek számít a küldetés. Nosza, csatlakoztam, és bár még nincs vége a májusnak, de ma sikerült átlépnem a 1250.edik kilométert, azaz a küldetést hivatalosan is teljesítettem, ami nagy örömmel tölt el.

Továbbá annak is nagyon örülök, hogy meg lehet nézni, országos szinten is a besorolást, és jelen pillanatban Írországban a majd' 1300 résztvevő között én a 20. helyen állok. Az összesített listán pedig a 4323. vagyok a több mint 209ezerből.

Jó, ezek csak számok, de engem akkor is boldoggá tesznek, mert én, akinek valaha még egy cipőfűzőbekötés is komoly előkészületet igénylő fizikai megerőltetés volt, én....aki lihegett, ha felmentem egy emeletet a lépcsőn.....én, akinek csak a zuglói óriásboltban lehetett aranyáron vásárolni mondjuk egy pólót....én, akinek harmadjára sikerült csak olyan mérleget venni, ami nem akadt ki a több, mint 190 kilós súly alatt.....szóval én benne vagyok az első 20 bringásban az ezerháromszázból!

Nagyon jó érzés. Sosem gondoltam volna, hogy lesz olyan, hogy a hét harmadik napján már több mint 300 kilométer van mögöttem két keréken, és különösebben nem vagyok kimerült sem, és az esti 30 kilométeres körömre is csak azért nem mentem el, mert ezt a posztot írom...de képes lennék rá, simán.....

Biztos az is bennem van, hogy a mélyen bennem élő kisfiú tombol....mert sosem vettek a szüleim biciklit, pedig nagyon szerettem volna. Dehát ugyebár veszélyes...ezt mondták. Én pedig mindig irigykedve láttam a többi gyereket a lakótelepen, akik száguldoztak boldogan a camping bringájukkal....szóval biztos ez is szerepel az okok között, hogy miért pont a bicikli. De a futást nem sikerült megszeretni, nyilván a rajtam maradt feleslegek -(bőr, zsírszövet, mittudomén), amiket eddig sem operáltattam le, és eztán sem fogok-, önálló életet élése sem segített benne....de végülis mindegy, A lényeg, hogy egy hosszan végezhető, nem feltétlen megerőltető, alapvetően kardioszerű mozgással együtt járó tevékenységet találtam, ami segít abban, hogy megmaradjak olyannak, amilyenre átváltoztattam magam.

Természetesen nem tudom és nem is akarom felvenni a versenyt az igazi atlétákkal, vagy a profikkal, akiknek a teljesítménye messze meghaladja az enyémet. De arra igenis büszke vagyok, hogy közel 45 évesen, 193kilós múlttal, a mindennapi életem mellett képes vagyok ilyen számokat produkálni.

Monday, 15 May 2017

Élet, trendek, gyerekek, irányok

Mostanában divat, hogy ha valaki túlsúlyos, akkor nem le akar fogyni, hanem megtanulja elfogadni magát. És micsoda fair play tőle, hogy ha vállalja a testét egy tengerparton, vagy egy strandon, vagy akár az utcán is! Értem én, hogy ez a léleknek jó…de mi van a testtel? Mi van az egészséges életmóddal, a vér értékekkel…a koleszterinnel, az állóképességgel, a fittséggel….az abilitással, ami a mindennapokban annyiszor jöhet jól….? Ugye azért gyógyír a léleknek, mert ha nem képes elfogadnia magát, akkor ott van a bűntudat, a stress, nincs lazulás, tehát az élete egy rendkívül feszült, folyamatos fogyniakarástól fáradt és erőtlen, végeláthatatlan harc. Ezzel szemben ha elfogadja magát, és “megtanulja szeretni önmagát”, akkor sokkal szebben látja majd a világot, és a világ is őt (Legalábbis “ezt állítja a sajtó” ). De kérdezem én, nem az volna a legegészségesebb, ha a lélek azért lenne ép, mert a test is az?

Tegyük fel, hogy nem megy, sajnos előfordul. A bennem felmerülő kérdés viszont ilyenkor az, hogy mennyivel lesz jobb, ha feloldozást adunk a tenniakarás alól, mert elfogadja magát, és vállalja, mitöbb, büszke rá….ha a ló túlsó oldalára esik, akkor egyenesen cikizni fogja mindazokat, akik viszont akár több, akár kevesebb erőfeszítéssel, de megoldották a kérdést, és képesek a testüket egészségesebb formába hozva tartani. Gyakran igen sok lemondással, és igen sok munkával.
Mindig felmerül ilyenkor a társadalmi szerepvállalás mértéke. Hajtjuk a pénzt, és a gyerekeink arra tendálnak, amerre a tömegmédia lökdösi őket. Megmondják, hogy hogyan kell gondolkodnunk, megmondják, hogy mi a jó. Hogy mi a trendi, a menő, és közben valahogy mintha elvesznének az értékek menet közben. Vagy legalábbis emosódnának.

Tudom, hogy én vagyok az, aki kilóg a sorból. Én vagyok az, akit elmondhatatlanul zavar, hogy az operációs rendszer jobban akarja tudni a gépemen, hogy én mit akarok és hogyan akarom. Akit idegesít, hogy miért kell “app”-nak hívni a programokat, és miért akarja minden “app” alapból mindig tudni azt hogy hol vagyok, mit nézek, mit keresek, mit írok, mik a szokásaim, mikor ülök a gép elé, és miért…..Én vagyok az, aki viszketőrohamot kapok a sok “mainstream” hülyeségtől, mégis megveszem a gyereknek a fidget spinnert, mert látom, hogy megőrül érte, és különben is mindenkinek olyan van, mert az a menő. Az is én vagyok, aki ha tehetné, sokszor Zsanklódfándám-féle rúgással távolítanám el a kamaszaim kezéből a mobiltelefont, mert nem tetszik, hogy akkora részt vesz el az életü(n)kből, amekkorát.

Közben azért az is én vagyok, aki együtt zenél, focizik, bringázik, filmeket néz, vagy snapszerozik velük, és ilyenkor több értelemben is szárnyalok, és úgy érzem, jól csináljuk. Azért azt nem mondom, hogy bármelyik gyerekem volna annyira “nem normális”, hogy biciklizés közben a menő workout mix helyett Bulgakovot hallgatna hangoskönyvként….de talán nem is baj.


Meg kell mutatni a helyes irányt, de közben több helyes irány van, és több irány van, ami lehet így helyes, de amúgy helytelen….szóval baromira nem könnyű. És visszatérve a testkép-témakörre: nagyon örülök, hogy ebben elég vastagon egyet értünk a gyerekeimmel, és hogy képes vagyok előttük jó példával elöljárni.