Wednesday, 24 May 2017

Bringás kihívás

1-2 évvel ezelőtt, a nagylányom mutatta meg ezt az "app"-ot, hogy milyen tök jó, mert ha biciklizek, akkor ez méri, hogy mennyit mentem, meg milyen sebességgel, mennyi idő alatt, stb. Megtetszett, és ma már szinte el sem indulok anélkül, hogy ne indítanám el a Strava-t. Valamikor hónap közepén túl vettem észre, hogy a program felületén van olyan fülecske is, hogy kihívások. Rámentem, és kiderült, hogy mindig van valami aktuális kihívás, a legfrissebb az volt, hogy "meddig jutsz el májusban?" vagy valami hasoló, szóval hogy verseny, ki mennyit teker a hónap folyamán. Ha valaki eléri az 1250 km-t, akkor hivatalosan teljesítettnek számít a küldetés. Nosza, csatlakoztam, és bár még nincs vége a májusnak, de ma sikerült átlépnem a 1250.edik kilométert, azaz a küldetést hivatalosan is teljesítettem, ami nagy örömmel tölt el.

Továbbá annak is nagyon örülök, hogy meg lehet nézni, országos szinten is a besorolást, és jelen pillanatban Írországban a majd' 1300 résztvevő között én a 20. helyen állok. Az összesített listán pedig a 4323. vagyok a több mint 209ezerből.

Jó, ezek csak számok, de engem akkor is boldoggá tesznek, mert én, akinek valaha még egy cipőfűzőbekötés is komoly előkészületet igénylő fizikai megerőltetés volt, én....aki lihegett, ha felmentem egy emeletet a lépcsőn.....én, akinek csak a zuglói óriásboltban lehetett aranyáron vásárolni mondjuk egy pólót....én, akinek harmadjára sikerült csak olyan mérleget venni, ami nem akadt ki a több, mint 190 kilós súly alatt.....szóval én benne vagyok az első 20 bringásban az ezerháromszázból!

Nagyon jó érzés. Sosem gondoltam volna, hogy lesz olyan, hogy a hét harmadik napján már több mint 300 kilométer van mögöttem két keréken, és különösebben nem vagyok kimerült sem, és az esti 30 kilométeres körömre is csak azért nem mentem el, mert ezt a posztot írom...de képes lennék rá, simán.....

Biztos az is bennem van, hogy a mélyen bennem élő kisfiú tombol....mert sosem vettek a szüleim biciklit, pedig nagyon szerettem volna. Dehát ugyebár veszélyes...ezt mondták. Én pedig mindig irigykedve láttam a többi gyereket a lakótelepen, akik száguldoztak boldogan a camping bringájukkal....szóval biztos ez is szerepel az okok között, hogy miért pont a bicikli. De a futást nem sikerült megszeretni, nyilván a rajtam maradt feleslegek -(bőr, zsírszövet, mittudomén), amiket eddig sem operáltattam le, és eztán sem fogok-, önálló életet élése sem segített benne....de végülis mindegy, A lényeg, hogy egy hosszan végezhető, nem feltétlen megerőltető, alapvetően kardioszerű mozgással együtt járó tevékenységet találtam, ami segít abban, hogy megmaradjak olyannak, amilyenre átváltoztattam magam.

Természetesen nem tudom és nem is akarom felvenni a versenyt az igazi atlétákkal, vagy a profikkal, akiknek a teljesítménye messze meghaladja az enyémet. De arra igenis büszke vagyok, hogy közel 45 évesen, 193kilós múlttal, a mindennapi életem mellett képes vagyok ilyen számokat produkálni.

Monday, 15 May 2017

Élet, trendek, gyerekek, irányok

Mostanában divat, hogy ha valaki túlsúlyos, akkor nem le akar fogyni, hanem megtanulja elfogadni magát. És micsoda fair play tőle, hogy ha vállalja a testét egy tengerparton, vagy egy strandon, vagy akár az utcán is! Értem én, hogy ez a léleknek jó…de mi van a testtel? Mi van az egészséges életmóddal, a vér értékekkel…a koleszterinnel, az állóképességgel, a fittséggel….az abilitással, ami a mindennapokban annyiszor jöhet jól….? Ugye azért gyógyír a léleknek, mert ha nem képes elfogadnia magát, akkor ott van a bűntudat, a stress, nincs lazulás, tehát az élete egy rendkívül feszült, folyamatos fogyniakarástól fáradt és erőtlen, végeláthatatlan harc. Ezzel szemben ha elfogadja magát, és “megtanulja szeretni önmagát”, akkor sokkal szebben látja majd a világot, és a világ is őt (Legalábbis “ezt állítja a sajtó” ). De kérdezem én, nem az volna a legegészségesebb, ha a lélek azért lenne ép, mert a test is az?

Tegyük fel, hogy nem megy, sajnos előfordul. A bennem felmerülő kérdés viszont ilyenkor az, hogy mennyivel lesz jobb, ha feloldozást adunk a tenniakarás alól, mert elfogadja magát, és vállalja, mitöbb, büszke rá….ha a ló túlsó oldalára esik, akkor egyenesen cikizni fogja mindazokat, akik viszont akár több, akár kevesebb erőfeszítéssel, de megoldották a kérdést, és képesek a testüket egészségesebb formába hozva tartani. Gyakran igen sok lemondással, és igen sok munkával.
Mindig felmerül ilyenkor a társadalmi szerepvállalás mértéke. Hajtjuk a pénzt, és a gyerekeink arra tendálnak, amerre a tömegmédia lökdösi őket. Megmondják, hogy hogyan kell gondolkodnunk, megmondják, hogy mi a jó. Hogy mi a trendi, a menő, és közben valahogy mintha elvesznének az értékek menet közben. Vagy legalábbis emosódnának.

Tudom, hogy én vagyok az, aki kilóg a sorból. Én vagyok az, akit elmondhatatlanul zavar, hogy az operációs rendszer jobban akarja tudni a gépemen, hogy én mit akarok és hogyan akarom. Akit idegesít, hogy miért kell “app”-nak hívni a programokat, és miért akarja minden “app” alapból mindig tudni azt hogy hol vagyok, mit nézek, mit keresek, mit írok, mik a szokásaim, mikor ülök a gép elé, és miért…..Én vagyok az, aki viszketőrohamot kapok a sok “mainstream” hülyeségtől, mégis megveszem a gyereknek a fidget spinnert, mert látom, hogy megőrül érte, és különben is mindenkinek olyan van, mert az a menő. Az is én vagyok, aki ha tehetné, sokszor Zsanklódfándám-féle rúgással távolítanám el a kamaszaim kezéből a mobiltelefont, mert nem tetszik, hogy akkora részt vesz el az életü(n)kből, amekkorát.

Közben azért az is én vagyok, aki együtt zenél, focizik, bringázik, filmeket néz, vagy snapszerozik velük, és ilyenkor több értelemben is szárnyalok, és úgy érzem, jól csináljuk. Azért azt nem mondom, hogy bármelyik gyerekem volna annyira “nem normális”, hogy biciklizés közben a menő workout mix helyett Bulgakovot hallgatna hangoskönyvként….de talán nem is baj.


Meg kell mutatni a helyes irányt, de közben több helyes irány van, és több irány van, ami lehet így helyes, de amúgy helytelen….szóval baromira nem könnyű. És visszatérve a testkép-témakörre: nagyon örülök, hogy ebben elég vastagon egyet értünk a gyerekeimmel, és hogy képes vagyok előttük jó példával elöljárni.

Monday, 8 May 2017

Ki vagyok én?

A személyiség folyamatosan változik, így minden ember nyilvánvalóan ahogy múlnak az évek, úgy lesz kicsit mindig másmilyen. Valahogy én is látom saját magam, ami nem feltétlenül egyezik meg azzal, ahogy esetleg mások látnak engem. 6-7 évvel ezelőtt kezdtem ezt a blogot, és sokmindenen mentem keresztül mostanáig. Ha valaki tizenöt évvel ezelőtt rám nézett, látott egy baromi kövér faszit, és aki ismert, azt kb azt mondhatta volna, hogy egy alapvetően vidám, extrovertált, nagydumás pali vagyok, aki imádja a gyerekeit, és a család a mindene. Hobbim a gitár volt, és otthonról irányítottam a saját vállalkozásunkat. Budapestről vidékre költöztünk a sok gyerekünkkel, legfőképpen a jobb levegő és a nyugodtabb élet miatt. A nagyfiam asztmás, ahogy én is az voltam. Egy kis faluba költöztünk, beintegrálódtunk a helyi közösségbe, ahol tulajdonképpen hamar elfogadtak, miután kiderült, hogy nem pályázunk senki állására....

Néhány év alatt, ahogy a gyerekeink egyre nagyobbak lettek, egyre inkább aggódtunk a jövőjük miatt, mert bár a vállalkozásunk nem ment rosszul, de annyira nem ment jól sem, hogy előreláthatólag finanszírozni tudtuk volna az összes gyerekünk egyetemi képzését. Ekkor merült fel, hogy külföldre mehetnénk. Angol nyelvterületet kerestünk, mert angolul beszéltünk....mondjuk a gyerekek németesek voltak, mert egy sváb faluban laktunk, de végül Írország lett a befutó. 
Azóta is itt élünk. Beintegrálódtunk ide is, és itt végre valahogy jutott energia, idő, pénz, akarat, stb. arra, hogy foglalkozzunk a testünkkel, az életmódunkkal és az egészségünkkel is. Ígyhát végül a közben 193 kilós súlyomat sikerült ledolgozni egészen 76 kilóra. Csak étrenddel, mozgás nélkül. Ezután kezdtem fokozatosan normális étkezést alkalmazni magamon, és elkezdtem a mozgás különböző fajtáit kipróbálni. Futottam, teniszeztem, bicikliztem, súlyzóztam, eveztem.....

Ha ma valaki jellemezni akarna, kb azt mondhatná rólam, hogy egy továbbra is vidám alapbeállítottságú pali vagyok, aki se nem sovány, se nem kövér, aki fél szemmel mindig az időjárást nézi, és ha teheti, felpattan a biciklijére, és megy. Heti 9-10 órát minimálisan biciklin töltök, ha jó idő van, akkor az országúti biciklimen, ha rossz, akkor a szobabringán. Olyan szinten elsajátítottam az élelmiszerüzletekben kapható termékek tápértékeit, hogy fejből tudom szinte mindennek a kalóriatartalmát, és akkor is tudom, kb hány kalóriát fogyasztok, ha valamiért nem írom fel napközben sehova. Akkor is este, lefekvés előtt az excel táblázatomba beirogatom emlékezetből azt is, hogy mit ettem, és azt is, az mennyi kalória volt.
Életem része lett nemcsak a sport, de a folyamatos kontroll is. 

Ma 101 km-t mentem egyszerre a biciklivel (háromszor álltam meg kb 5 percre pihenni), ami -de aminek csak a törtrésze is- elképzelhetetlen lett volna akárhány évvel ezelőtt. Mert változunk ugyebár...mindenki. És bizony tetszik vagy sem, a változás mértéke és iránya az bennünk rejlik. Rajtunk múlik, a tetteinktől függ. A tetteink pedig a szándéktól és az akarattól, ami képes megvalósítani a szándékot.

Thursday, 4 May 2017

A motivációról -sokadszorra.

Legutóbbi bejegyzésem óta eltelt közel egy hónap és közel ezer újabb bringán megtett kilométer. Végre nincs olyan hideg, és az eső sem annyit esik, így kedvemre "röpködhetek" a biciklimmel, amivel egyébként száz százalékig elégedett vagyok. Nagyon szeretem, nagyon kezes, pontosan tudja mikor mit akarok tőle, szóval öröm vele a haladás.

Sajnos azonban glukozamin ide, fitt életmód oda, az idő halad előre, és nem leszek fiatalabb. Bizony az ízületeim néha azért be-beszólogatnak a maguk módján. 30-40-50 km általában nem gond, de ha egy izmosabbat megyek, 80-90 km-t, vagy többet egyszerre, akkor már nyilall a térdem, fáj a csuklóm, és hasogat a derekam. Valószínűleg ebben azért az is vastagon benne van, hogy 200 kilósan éldegéltem jópár évig, amit természetesen nem lehet büntetlenül. Mindezek mellett továbbra is rajongója vagyok ennek a dolognak, és minden percét élvezem,

A jótékony élettani hatás mellett arra is kiváló a biciklizés, hogy ugyan a zene közben csak szól az ember fülébe (márha), de közben a gondolatai szabadon cikázhatnak. Nem tudom ki hogy van ezzel, de nekem nem olyan az életem, hogy akármikor nyugodtan végig tudok gondolni dolgokat. Általában mindig vagy csinálok valamit, amire figyelek, vagy beszélnek hozzám, amire szintén figyelek, vagy esetleg ezek keveréke, ami néha még akár káoszba is fordulhat :) Ilyen a nagycsalád, ez kicsit sem panasz, én imádom, ha zajlik az élet, nekem ez ad energiát. Viszont sokszor tud nagyon jól jönni az a pár óra magány, amit tekerve egyedül töltök el, mert el tudnak zavartalanul kalandozni a gondolataim, és bizonyos dolgokat végig tudok rendesen gondolni magamban.

Például ilyen dolog a motiváció. Rengeteget írtam már erről itt, hogy én hogy állok a témához. Szilárdan hiszem, hogy mindenkinek megvan az a belső motivációs pontja, amit ha megpöcköl az élet, akkor beindul, és keresztülviszi azt, amit akar. De a motivációnak kell, hogy legyen egy konstans része is, ami folyamatosan fennáll...vagy rendelkezésre áll, talán úgy jobb a megfogalmazás. Amihez nyúlni lehet bármikor. És arra jöttem rá, hogy mint annyi minden más az életben, simán lehet, hogy ez is sokkal inkább attitűd-, mint tényfüggő.

Arra gondolok, hogy tulajdonképpen bármiből lehet motivációt meríteni, és bárminek az ellenkezőjéből is. Ha valakinek megvan az a képessége/tulajdonsága/attitűdje, hogy ezt megcsinálja, akkor mozgatóerő lehet a kudarc is, és a siker is. A fájdalom és az öröm is. A könnyedség és a nehézség is. A kihívás és az elismerés is. A félelem és az öröm is.....és így tovább a végtelenségig.

Jó ezt így leírni tisztán....mert akkor kimondhatjuk, hogy egyfajta önfejlesztés során olyanná válhatunk, akik mindenből képesek motivációs erőbázist létrehozni.

Lehet hogy ez a kulcsa annak, hogy szinten maradjunk? Hogy képesek legyünk megtartani mindazt, amit már elértünk....?

Saturday, 8 April 2017

A biciklis tehénpásztor újabb kerek száma

Tegnap biciklizés közben az egyik falusi úton azt vettem észre, hogy négy tehén áll az út közepén, előttem. Pontosabban kettő az útszéli füvet csócsálta, egy pont a betoncsík közepén állt, egy pedig az út másik oldalán. Lassítottam, mert nem tudtam, most akkor mi lesz. Ahogy közeledtem hozzájuk, mind a négyen felém fordultak, és meredten bámultak rám.
Nem tudom, ki látott már közelről tehenet, én csak pár alkalommal, akkor is itt Írországban, de leginkább autóból. Hatalmas állatok. Szóval megálltam a bringával kb. két méterrel a tehenek előtt, és néztük egymást, hogy most mi legyen. Összeszedtem a bátorságom, és gondoltam, lassan eltekerek az út egyik oldalán álló és az út közepén terpeszkedő példány között, remélve, hogy egyik sem fog nekem támadni....és lassan elindultam. Nagyjából egy fél kerékfordulatot követően azonban mind a négyen egyszerre megmozdultak, és hirtelen elindultak előttem, rendezett négyes alakzatban, kettő elöl, kettő hátul. 
Én meg utánuk, lassan tekerve. Gondoltam akárhonnan is jöttek el ezek a jószágok, nyilván a gazdájuk nem fog örülni, hogy én elterelem ki tudja hova a szerencsétleneket....dehát én csak menni szerettem volna az úton tovább. Miközben ezen gondolkodtam, a tehénkék hirtelen balra befordultak, és eltűntek a szemem elől. Odaérve benéztem oldalra, és láttam egy nagy kaput nyitva, mögötte hatalmas füves terület, és legalább 50 fős tehéncsorda legelészett. Nos, a négy renitens csavargó példány tempósan ügetett vissza hozzájuk. Úgyhogy elmondhatom magamról, hogy a biciklimmel már tereltem vissza elcsavargott teheneket a csordához :)
Amúgy átléptem az ötezres számot a strava-n...ennyi kilométert már megszámoltattam az alkalmazással a nem egész két év alatt, amióta használom. Persze mentem úgy is, hogy a strava nem akart működni, vagy nem kapcsoltam be....de azért a legtöbb menetnél bekapcsolom, hagy lássam a mért eredményeket.

Tuesday, 4 April 2017

Ha örömlány vagy, ágyba visznek....

Tulajdonképpen születésünktől fogva az egész életünk egy nagy kompromisszumos adok-kapok játék. Az élet különféle akadályokat gördít elénk, azokat vagy megoldjuk, vagy nem, vagy erre, vagy arra visz tovább az út a következő jelenet felé. Jövünk valahonnan, és tartunk valahová. Van aki magasról indul és a mélyben végzi, és akad olyan, aki a mélyből is fel tud törni. Sokfélék vagyunk.
Egy viszont biztos: ráfordítás nélkül nem lesz eredmény. Ha nem teszünk semmit, csak sajnálkozunk, és kifogásokat keresünk, akkor maradunk ott, ahol voltunk. Ma érdekes cikket olvastam egy amerikai oldalon, ahol azt boncolgatták, vajon hibásak vagyunk-e a kövérségünk miatt? Vajon mi tehetünk-e róla?

Van aki azt kérdi, ki más lenne? Logikus. Van aki azt mondja, mindenkinek más az anyagcseréje, mások a génjei, máshogy dolgozik a teste, amibe nincs beleszólásunk. Ebben is van igazság. Lehet ezt az egészet úgy is nézni, hogy vagy felveszem a kesztyűt, vagy nem. Ha felveszem a kesztyűt, akkor tudom, hogy harc vár rám, amit végig kell nyomni, amíg bírom. Ha jól játszok, ha jól küzdök, ha mindent megteszek, amit csak tudok, akkor nyerhetek. Ha nem, akkor veszítek. És igen, a bokszmeccs során a vesztes is sok pofont kap. Hiába nem nyer. Mert ilyen az élet.

De ahogy a bokszolók is újra meg újra felhúzzák a kesztyűt, úgy nekünk is áll a lehetőség, hogy egy-egy sikertelen "meccs" után nekiálljunk újra edzeni, harcolni, küzdeni, és esélyt szerezni arra, hogy nyerjünk. De az fontos, hogy nyerni csak akkor lehet, ha felvesszük azt a kesztyűt, és beállunk a ringbe. Ha nem tesszük meg, nem baj, de akkor tudomásul kell venni, hogy az van, ami van. Úgyhogy a választás mindig adott: bevállaljuk....vagy nem....

Wednesday, 29 March 2017

Lassú haladás, avagy túlélési mechanizmusom a gyakorlatban

Nyilván sokan csinálják így, ahogy én....az életem két részre osztható: amikor épp haladok egy cél felé, és amikor lazítok. A kettő között még nem sikerült élhető átmenetet találnom, ahogy erről már sokat írtam ezen a blogon. Próbáltam, de nem ment. Úgy tűnik számomra ez a két alapvető létezésforma van, ezt kell szeretni. A lazítós szakaszok különösebben nem bonyolultak, bár azért ott is kell némi mentáls ráhangolódás, hiszen időről időre felmerül bennem, hogy megéri-e a nagy nemtörődömség a későbbi munkát....de mindg oda lyukadok ki, hogy igen, meg.

Most viszont a másik szakaszról írnék: arról, amikor kitűzök egy célt, és haladok. Már jó esetben. Mert ha így van, nincs is miről agyalni, megy minden ahogy köll. Az agyalós rész ideje akkor jön el, amikor a haladás megáll, vagy lassul. Ilyenkor sarkalatos, hogy hogyan reagálunk. Például egy megadott ritmusú egyenletes fogyás egyszercsak megáll, vagy oly mértékben lelassul, hogy egy palack víz megivása, vagy egy nagydolog már elbillentheti a tendencia irányát. Ilyenkor óriási a kísértés, hogy vagy hagyjuk a francba az egészet, hiszen úgysincs értelme....vagy átessünk a paci túlfelire, és sanyargassuk a testünket....vagy nekiálljunk kifogásokat gyártani, hogy ránk miért nem vonatkoznak az Univerzum törvényei.

Nos, szerintem a helyes út, ahogy általában lenni szokott, az a legnehezebb: a kitartás. A túlélés. Ehhez az kell, hogy először is az ember higgyen magában. Higgyen a céljában, higgyen a módszereiben, és végső soron higgyen a sikereiben. Mert úgy könnyű hinni a sikerben, hogy benne élsz. Akkor nehéz hinni benne, ha a közelében sem vagy. A hit ha megvan, akkor az már fél siker.
A siker másik fele az állhatatos, bulldog-szerű menetelés. Ehhez bizony legalább annyira makacsnak kell lenni, mint egy ír autókereskedőnek....tehát nagyon. Végletesen, irracionálisan, és nevetségesen (ugyeugye petkonolli :)). Makacsul rgaszkodni a már egyébként bevált, bizonyított módszernek, miszerint a számok nem hazudnak...és egyszercsak, ahogy a viharfelhők eloszlanak, és kisüt a nap, egyszercsak meg fog indulni a fogyás megint.

Ezek az én tapasztalataim. Többször átestem már ezen, és nyilván sokszor is át fogok még. Egészen addig, míg valahogy ez is rutinná válik. Egy olyan "lelkigyakorlattá", amit a megfelelő időben elő kell húzni, és bemutatni. 

Tudtam én, hogy nem könnyű ez.  Most már hatodik éve vagyok benne, hogy az elért eredményt meg is kell tartani, és bizony igaz a mondás, miszerint lefogyni sem könnyű, de annak maradni még nehezebb. Az én tanácsom ebben a témában ez: sose kételkedj magadban! Tarts ki a végsőkig, az eredmény nem marad el!