Wednesday, 24 May 2017

Bringás kihívás

1-2 évvel ezelőtt, a nagylányom mutatta meg ezt az "app"-ot, hogy milyen tök jó, mert ha biciklizek, akkor ez méri, hogy mennyit mentem, meg milyen sebességgel, mennyi idő alatt, stb. Megtetszett, és ma már szinte el sem indulok anélkül, hogy ne indítanám el a Strava-t. Valamikor hónap közepén túl vettem észre, hogy a program felületén van olyan fülecske is, hogy kihívások. Rámentem, és kiderült, hogy mindig van valami aktuális kihívás, a legfrissebb az volt, hogy "meddig jutsz el májusban?" vagy valami hasoló, szóval hogy verseny, ki mennyit teker a hónap folyamán. Ha valaki eléri az 1250 km-t, akkor hivatalosan teljesítettnek számít a küldetés. Nosza, csatlakoztam, és bár még nincs vége a májusnak, de ma sikerült átlépnem a 1250.edik kilométert, azaz a küldetést hivatalosan is teljesítettem, ami nagy örömmel tölt el.

Továbbá annak is nagyon örülök, hogy meg lehet nézni, országos szinten is a besorolást, és jelen pillanatban Írországban a majd' 1300 résztvevő között én a 20. helyen állok. Az összesített listán pedig a 4323. vagyok a több mint 209ezerből.

Jó, ezek csak számok, de engem akkor is boldoggá tesznek, mert én, akinek valaha még egy cipőfűzőbekötés is komoly előkészületet igénylő fizikai megerőltetés volt, én....aki lihegett, ha felmentem egy emeletet a lépcsőn.....én, akinek csak a zuglói óriásboltban lehetett aranyáron vásárolni mondjuk egy pólót....én, akinek harmadjára sikerült csak olyan mérleget venni, ami nem akadt ki a több, mint 190 kilós súly alatt.....szóval én benne vagyok az első 20 bringásban az ezerháromszázból!

Nagyon jó érzés. Sosem gondoltam volna, hogy lesz olyan, hogy a hét harmadik napján már több mint 300 kilométer van mögöttem két keréken, és különösebben nem vagyok kimerült sem, és az esti 30 kilométeres körömre is csak azért nem mentem el, mert ezt a posztot írom...de képes lennék rá, simán.....

Biztos az is bennem van, hogy a mélyen bennem élő kisfiú tombol....mert sosem vettek a szüleim biciklit, pedig nagyon szerettem volna. Dehát ugyebár veszélyes...ezt mondták. Én pedig mindig irigykedve láttam a többi gyereket a lakótelepen, akik száguldoztak boldogan a camping bringájukkal....szóval biztos ez is szerepel az okok között, hogy miért pont a bicikli. De a futást nem sikerült megszeretni, nyilván a rajtam maradt feleslegek -(bőr, zsírszövet, mittudomén), amiket eddig sem operáltattam le, és eztán sem fogok-, önálló életet élése sem segített benne....de végülis mindegy, A lényeg, hogy egy hosszan végezhető, nem feltétlen megerőltető, alapvetően kardioszerű mozgással együtt járó tevékenységet találtam, ami segít abban, hogy megmaradjak olyannak, amilyenre átváltoztattam magam.

Természetesen nem tudom és nem is akarom felvenni a versenyt az igazi atlétákkal, vagy a profikkal, akiknek a teljesítménye messze meghaladja az enyémet. De arra igenis büszke vagyok, hogy közel 45 évesen, 193kilós múlttal, a mindennapi életem mellett képes vagyok ilyen számokat produkálni.

Monday, 15 May 2017

Élet, trendek, gyerekek, irányok

Mostanában divat, hogy ha valaki túlsúlyos, akkor nem le akar fogyni, hanem megtanulja elfogadni magát. És micsoda fair play tőle, hogy ha vállalja a testét egy tengerparton, vagy egy strandon, vagy akár az utcán is! Értem én, hogy ez a léleknek jó…de mi van a testtel? Mi van az egészséges életmóddal, a vér értékekkel…a koleszterinnel, az állóképességgel, a fittséggel….az abilitással, ami a mindennapokban annyiszor jöhet jól….? Ugye azért gyógyír a léleknek, mert ha nem képes elfogadnia magát, akkor ott van a bűntudat, a stress, nincs lazulás, tehát az élete egy rendkívül feszült, folyamatos fogyniakarástól fáradt és erőtlen, végeláthatatlan harc. Ezzel szemben ha elfogadja magát, és “megtanulja szeretni önmagát”, akkor sokkal szebben látja majd a világot, és a világ is őt (Legalábbis “ezt állítja a sajtó” ). De kérdezem én, nem az volna a legegészségesebb, ha a lélek azért lenne ép, mert a test is az?

Tegyük fel, hogy nem megy, sajnos előfordul. A bennem felmerülő kérdés viszont ilyenkor az, hogy mennyivel lesz jobb, ha feloldozást adunk a tenniakarás alól, mert elfogadja magát, és vállalja, mitöbb, büszke rá….ha a ló túlsó oldalára esik, akkor egyenesen cikizni fogja mindazokat, akik viszont akár több, akár kevesebb erőfeszítéssel, de megoldották a kérdést, és képesek a testüket egészségesebb formába hozva tartani. Gyakran igen sok lemondással, és igen sok munkával.
Mindig felmerül ilyenkor a társadalmi szerepvállalás mértéke. Hajtjuk a pénzt, és a gyerekeink arra tendálnak, amerre a tömegmédia lökdösi őket. Megmondják, hogy hogyan kell gondolkodnunk, megmondják, hogy mi a jó. Hogy mi a trendi, a menő, és közben valahogy mintha elvesznének az értékek menet közben. Vagy legalábbis emosódnának.

Tudom, hogy én vagyok az, aki kilóg a sorból. Én vagyok az, akit elmondhatatlanul zavar, hogy az operációs rendszer jobban akarja tudni a gépemen, hogy én mit akarok és hogyan akarom. Akit idegesít, hogy miért kell “app”-nak hívni a programokat, és miért akarja minden “app” alapból mindig tudni azt hogy hol vagyok, mit nézek, mit keresek, mit írok, mik a szokásaim, mikor ülök a gép elé, és miért…..Én vagyok az, aki viszketőrohamot kapok a sok “mainstream” hülyeségtől, mégis megveszem a gyereknek a fidget spinnert, mert látom, hogy megőrül érte, és különben is mindenkinek olyan van, mert az a menő. Az is én vagyok, aki ha tehetné, sokszor Zsanklódfándám-féle rúgással távolítanám el a kamaszaim kezéből a mobiltelefont, mert nem tetszik, hogy akkora részt vesz el az életü(n)kből, amekkorát.

Közben azért az is én vagyok, aki együtt zenél, focizik, bringázik, filmeket néz, vagy snapszerozik velük, és ilyenkor több értelemben is szárnyalok, és úgy érzem, jól csináljuk. Azért azt nem mondom, hogy bármelyik gyerekem volna annyira “nem normális”, hogy biciklizés közben a menő workout mix helyett Bulgakovot hallgatna hangoskönyvként….de talán nem is baj.


Meg kell mutatni a helyes irányt, de közben több helyes irány van, és több irány van, ami lehet így helyes, de amúgy helytelen….szóval baromira nem könnyű. És visszatérve a testkép-témakörre: nagyon örülök, hogy ebben elég vastagon egyet értünk a gyerekeimmel, és hogy képes vagyok előttük jó példával elöljárni.

Monday, 8 May 2017

Ki vagyok én?

A személyiség folyamatosan változik, így minden ember nyilvánvalóan ahogy múlnak az évek, úgy lesz kicsit mindig másmilyen. Valahogy én is látom saját magam, ami nem feltétlenül egyezik meg azzal, ahogy esetleg mások látnak engem. 6-7 évvel ezelőtt kezdtem ezt a blogot, és sokmindenen mentem keresztül mostanáig. Ha valaki tizenöt évvel ezelőtt rám nézett, látott egy baromi kövér faszit, és aki ismert, azt kb azt mondhatta volna, hogy egy alapvetően vidám, extrovertált, nagydumás pali vagyok, aki imádja a gyerekeit, és a család a mindene. Hobbim a gitár volt, és otthonról irányítottam a saját vállalkozásunkat. Budapestről vidékre költöztünk a sok gyerekünkkel, legfőképpen a jobb levegő és a nyugodtabb élet miatt. A nagyfiam asztmás, ahogy én is az voltam. Egy kis faluba költöztünk, beintegrálódtunk a helyi közösségbe, ahol tulajdonképpen hamar elfogadtak, miután kiderült, hogy nem pályázunk senki állására....

Néhány év alatt, ahogy a gyerekeink egyre nagyobbak lettek, egyre inkább aggódtunk a jövőjük miatt, mert bár a vállalkozásunk nem ment rosszul, de annyira nem ment jól sem, hogy előreláthatólag finanszírozni tudtuk volna az összes gyerekünk egyetemi képzését. Ekkor merült fel, hogy külföldre mehetnénk. Angol nyelvterületet kerestünk, mert angolul beszéltünk....mondjuk a gyerekek németesek voltak, mert egy sváb faluban laktunk, de végül Írország lett a befutó. 
Azóta is itt élünk. Beintegrálódtunk ide is, és itt végre valahogy jutott energia, idő, pénz, akarat, stb. arra, hogy foglalkozzunk a testünkkel, az életmódunkkal és az egészségünkkel is. Ígyhát végül a közben 193 kilós súlyomat sikerült ledolgozni egészen 76 kilóra. Csak étrenddel, mozgás nélkül. Ezután kezdtem fokozatosan normális étkezést alkalmazni magamon, és elkezdtem a mozgás különböző fajtáit kipróbálni. Futottam, teniszeztem, bicikliztem, súlyzóztam, eveztem.....

Ha ma valaki jellemezni akarna, kb azt mondhatná rólam, hogy egy továbbra is vidám alapbeállítottságú pali vagyok, aki se nem sovány, se nem kövér, aki fél szemmel mindig az időjárást nézi, és ha teheti, felpattan a biciklijére, és megy. Heti 9-10 órát minimálisan biciklin töltök, ha jó idő van, akkor az országúti biciklimen, ha rossz, akkor a szobabringán. Olyan szinten elsajátítottam az élelmiszerüzletekben kapható termékek tápértékeit, hogy fejből tudom szinte mindennek a kalóriatartalmát, és akkor is tudom, kb hány kalóriát fogyasztok, ha valamiért nem írom fel napközben sehova. Akkor is este, lefekvés előtt az excel táblázatomba beirogatom emlékezetből azt is, hogy mit ettem, és azt is, az mennyi kalória volt.
Életem része lett nemcsak a sport, de a folyamatos kontroll is. 

Ma 101 km-t mentem egyszerre a biciklivel (háromszor álltam meg kb 5 percre pihenni), ami -de aminek csak a törtrésze is- elképzelhetetlen lett volna akárhány évvel ezelőtt. Mert változunk ugyebár...mindenki. És bizony tetszik vagy sem, a változás mértéke és iránya az bennünk rejlik. Rajtunk múlik, a tetteinktől függ. A tetteink pedig a szándéktól és az akarattól, ami képes megvalósítani a szándékot.

Thursday, 4 May 2017

A motivációról -sokadszorra.

Legutóbbi bejegyzésem óta eltelt közel egy hónap és közel ezer újabb bringán megtett kilométer. Végre nincs olyan hideg, és az eső sem annyit esik, így kedvemre "röpködhetek" a biciklimmel, amivel egyébként száz százalékig elégedett vagyok. Nagyon szeretem, nagyon kezes, pontosan tudja mikor mit akarok tőle, szóval öröm vele a haladás.

Sajnos azonban glukozamin ide, fitt életmód oda, az idő halad előre, és nem leszek fiatalabb. Bizony az ízületeim néha azért be-beszólogatnak a maguk módján. 30-40-50 km általában nem gond, de ha egy izmosabbat megyek, 80-90 km-t, vagy többet egyszerre, akkor már nyilall a térdem, fáj a csuklóm, és hasogat a derekam. Valószínűleg ebben azért az is vastagon benne van, hogy 200 kilósan éldegéltem jópár évig, amit természetesen nem lehet büntetlenül. Mindezek mellett továbbra is rajongója vagyok ennek a dolognak, és minden percét élvezem,

A jótékony élettani hatás mellett arra is kiváló a biciklizés, hogy ugyan a zene közben csak szól az ember fülébe (márha), de közben a gondolatai szabadon cikázhatnak. Nem tudom ki hogy van ezzel, de nekem nem olyan az életem, hogy akármikor nyugodtan végig tudok gondolni dolgokat. Általában mindig vagy csinálok valamit, amire figyelek, vagy beszélnek hozzám, amire szintén figyelek, vagy esetleg ezek keveréke, ami néha még akár káoszba is fordulhat :) Ilyen a nagycsalád, ez kicsit sem panasz, én imádom, ha zajlik az élet, nekem ez ad energiát. Viszont sokszor tud nagyon jól jönni az a pár óra magány, amit tekerve egyedül töltök el, mert el tudnak zavartalanul kalandozni a gondolataim, és bizonyos dolgokat végig tudok rendesen gondolni magamban.

Például ilyen dolog a motiváció. Rengeteget írtam már erről itt, hogy én hogy állok a témához. Szilárdan hiszem, hogy mindenkinek megvan az a belső motivációs pontja, amit ha megpöcköl az élet, akkor beindul, és keresztülviszi azt, amit akar. De a motivációnak kell, hogy legyen egy konstans része is, ami folyamatosan fennáll...vagy rendelkezésre áll, talán úgy jobb a megfogalmazás. Amihez nyúlni lehet bármikor. És arra jöttem rá, hogy mint annyi minden más az életben, simán lehet, hogy ez is sokkal inkább attitűd-, mint tényfüggő.

Arra gondolok, hogy tulajdonképpen bármiből lehet motivációt meríteni, és bárminek az ellenkezőjéből is. Ha valakinek megvan az a képessége/tulajdonsága/attitűdje, hogy ezt megcsinálja, akkor mozgatóerő lehet a kudarc is, és a siker is. A fájdalom és az öröm is. A könnyedség és a nehézség is. A kihívás és az elismerés is. A félelem és az öröm is.....és így tovább a végtelenségig.

Jó ezt így leírni tisztán....mert akkor kimondhatjuk, hogy egyfajta önfejlesztés során olyanná válhatunk, akik mindenből képesek motivációs erőbázist létrehozni.

Lehet hogy ez a kulcsa annak, hogy szinten maradjunk? Hogy képesek legyünk megtartani mindazt, amit már elértünk....?

Saturday, 8 April 2017

A biciklis tehénpásztor újabb kerek száma

Tegnap biciklizés közben az egyik falusi úton azt vettem észre, hogy négy tehén áll az út közepén, előttem. Pontosabban kettő az útszéli füvet csócsálta, egy pont a betoncsík közepén állt, egy pedig az út másik oldalán. Lassítottam, mert nem tudtam, most akkor mi lesz. Ahogy közeledtem hozzájuk, mind a négyen felém fordultak, és meredten bámultak rám.
Nem tudom, ki látott már közelről tehenet, én csak pár alkalommal, akkor is itt Írországban, de leginkább autóból. Hatalmas állatok. Szóval megálltam a bringával kb. két méterrel a tehenek előtt, és néztük egymást, hogy most mi legyen. Összeszedtem a bátorságom, és gondoltam, lassan eltekerek az út egyik oldalán álló és az út közepén terpeszkedő példány között, remélve, hogy egyik sem fog nekem támadni....és lassan elindultam. Nagyjából egy fél kerékfordulatot követően azonban mind a négyen egyszerre megmozdultak, és hirtelen elindultak előttem, rendezett négyes alakzatban, kettő elöl, kettő hátul. 
Én meg utánuk, lassan tekerve. Gondoltam akárhonnan is jöttek el ezek a jószágok, nyilván a gazdájuk nem fog örülni, hogy én elterelem ki tudja hova a szerencsétleneket....dehát én csak menni szerettem volna az úton tovább. Miközben ezen gondolkodtam, a tehénkék hirtelen balra befordultak, és eltűntek a szemem elől. Odaérve benéztem oldalra, és láttam egy nagy kaput nyitva, mögötte hatalmas füves terület, és legalább 50 fős tehéncsorda legelészett. Nos, a négy renitens csavargó példány tempósan ügetett vissza hozzájuk. Úgyhogy elmondhatom magamról, hogy a biciklimmel már tereltem vissza elcsavargott teheneket a csordához :)
Amúgy átléptem az ötezres számot a strava-n...ennyi kilométert már megszámoltattam az alkalmazással a nem egész két év alatt, amióta használom. Persze mentem úgy is, hogy a strava nem akart működni, vagy nem kapcsoltam be....de azért a legtöbb menetnél bekapcsolom, hagy lássam a mért eredményeket.

Tuesday, 4 April 2017

Ha örömlány vagy, ágyba visznek....

Tulajdonképpen születésünktől fogva az egész életünk egy nagy kompromisszumos adok-kapok játék. Az élet különféle akadályokat gördít elénk, azokat vagy megoldjuk, vagy nem, vagy erre, vagy arra visz tovább az út a következő jelenet felé. Jövünk valahonnan, és tartunk valahová. Van aki magasról indul és a mélyben végzi, és akad olyan, aki a mélyből is fel tud törni. Sokfélék vagyunk.
Egy viszont biztos: ráfordítás nélkül nem lesz eredmény. Ha nem teszünk semmit, csak sajnálkozunk, és kifogásokat keresünk, akkor maradunk ott, ahol voltunk. Ma érdekes cikket olvastam egy amerikai oldalon, ahol azt boncolgatták, vajon hibásak vagyunk-e a kövérségünk miatt? Vajon mi tehetünk-e róla?

Van aki azt kérdi, ki más lenne? Logikus. Van aki azt mondja, mindenkinek más az anyagcseréje, mások a génjei, máshogy dolgozik a teste, amibe nincs beleszólásunk. Ebben is van igazság. Lehet ezt az egészet úgy is nézni, hogy vagy felveszem a kesztyűt, vagy nem. Ha felveszem a kesztyűt, akkor tudom, hogy harc vár rám, amit végig kell nyomni, amíg bírom. Ha jól játszok, ha jól küzdök, ha mindent megteszek, amit csak tudok, akkor nyerhetek. Ha nem, akkor veszítek. És igen, a bokszmeccs során a vesztes is sok pofont kap. Hiába nem nyer. Mert ilyen az élet.

De ahogy a bokszolók is újra meg újra felhúzzák a kesztyűt, úgy nekünk is áll a lehetőség, hogy egy-egy sikertelen "meccs" után nekiálljunk újra edzeni, harcolni, küzdeni, és esélyt szerezni arra, hogy nyerjünk. De az fontos, hogy nyerni csak akkor lehet, ha felvesszük azt a kesztyűt, és beállunk a ringbe. Ha nem tesszük meg, nem baj, de akkor tudomásul kell venni, hogy az van, ami van. Úgyhogy a választás mindig adott: bevállaljuk....vagy nem....

Wednesday, 29 March 2017

Lassú haladás, avagy túlélési mechanizmusom a gyakorlatban

Nyilván sokan csinálják így, ahogy én....az életem két részre osztható: amikor épp haladok egy cél felé, és amikor lazítok. A kettő között még nem sikerült élhető átmenetet találnom, ahogy erről már sokat írtam ezen a blogon. Próbáltam, de nem ment. Úgy tűnik számomra ez a két alapvető létezésforma van, ezt kell szeretni. A lazítós szakaszok különösebben nem bonyolultak, bár azért ott is kell némi mentáls ráhangolódás, hiszen időről időre felmerül bennem, hogy megéri-e a nagy nemtörődömség a későbbi munkát....de mindg oda lyukadok ki, hogy igen, meg.

Most viszont a másik szakaszról írnék: arról, amikor kitűzök egy célt, és haladok. Már jó esetben. Mert ha így van, nincs is miről agyalni, megy minden ahogy köll. Az agyalós rész ideje akkor jön el, amikor a haladás megáll, vagy lassul. Ilyenkor sarkalatos, hogy hogyan reagálunk. Például egy megadott ritmusú egyenletes fogyás egyszercsak megáll, vagy oly mértékben lelassul, hogy egy palack víz megivása, vagy egy nagydolog már elbillentheti a tendencia irányát. Ilyenkor óriási a kísértés, hogy vagy hagyjuk a francba az egészet, hiszen úgysincs értelme....vagy átessünk a paci túlfelire, és sanyargassuk a testünket....vagy nekiálljunk kifogásokat gyártani, hogy ránk miért nem vonatkoznak az Univerzum törvényei.

Nos, szerintem a helyes út, ahogy általában lenni szokott, az a legnehezebb: a kitartás. A túlélés. Ehhez az kell, hogy először is az ember higgyen magában. Higgyen a céljában, higgyen a módszereiben, és végső soron higgyen a sikereiben. Mert úgy könnyű hinni a sikerben, hogy benne élsz. Akkor nehéz hinni benne, ha a közelében sem vagy. A hit ha megvan, akkor az már fél siker.
A siker másik fele az állhatatos, bulldog-szerű menetelés. Ehhez bizony legalább annyira makacsnak kell lenni, mint egy ír autókereskedőnek....tehát nagyon. Végletesen, irracionálisan, és nevetségesen (ugyeugye petkonolli :)). Makacsul rgaszkodni a már egyébként bevált, bizonyított módszernek, miszerint a számok nem hazudnak...és egyszercsak, ahogy a viharfelhők eloszlanak, és kisüt a nap, egyszercsak meg fog indulni a fogyás megint.

Ezek az én tapasztalataim. Többször átestem már ezen, és nyilván sokszor is át fogok még. Egészen addig, míg valahogy ez is rutinná válik. Egy olyan "lelkigyakorlattá", amit a megfelelő időben elő kell húzni, és bemutatni. 

Tudtam én, hogy nem könnyű ez.  Most már hatodik éve vagyok benne, hogy az elért eredményt meg is kell tartani, és bizony igaz a mondás, miszerint lefogyni sem könnyű, de annak maradni még nehezebb. Az én tanácsom ebben a témában ez: sose kételkedj magadban! Tarts ki a végsőkig, az eredmény nem marad el!

Sunday, 12 March 2017

Cím nélkül

Az emberiség komoly hányada túlsúlyos. Legalábbis szűkebb pátriámban, Európában mindenképp. Hála az internetnek, a médiának, töméntelen mennyiségű információ áramlik felénk, Világos, egyértelmű eredményeink vannak azzal kapcsolatban, hogy mi okozza a túlsúlyt, és hogyan lehet tenni ellene. Mindezek mellett egyáltalán nem úgy tűnik, hogy javulna a helyzet.

Amikor én voltam gyerek, nagyjából fele ennyire sem volt téma sem a helyes életmód, sem a mozgás. A fiatalok nem jártak terembe, ismeretlenek voltak a körünkben azok a kifejezések, hogy pl. kardió, vagy HIIT, vagy GI, vagy kettlebell, vagy akár kalória, meg glikogén tartalék. Átlagosan egy általános iskolai osztályból egy, legfeljebb két túlsúlyos gyerek volt. Gimnáziumban dettó. A mai helyzetet én a fiataloknál úgy látom, hogy az osztályonkénti 1-2 túlsúlyos gyerekhez képest ma minimum háromszor annyian vannak, de előfordul, hogy az osztály fele kövér. Van viszont egy olyan réteg is, akik trendszerűen sportolnak, edzenek, és igyekeznek tudatosan étkezni is. Egyre több a vega, a vegán, és egyre többen akarják az anyagcseréjüket tudatosan irányítani.

A felnőtt embereknél is hasonló kétfelé válást látok....sokan követnek valamiféle irányt, sokan sportolnak, járnak edzeni, dobják el maguktól a fehérlisztet, a cukrot, a feldolgozott és a junk ételeket, és válogatják meg, mit esznek. De még mindig elképesztően sok olyan ember van, aki bizony egészségtelen mértékben túlsúlyos, és bár felismeri a problémát, és még tudja, tudhatja is a választ, hogy mit kellene csinálni, de mégsem.

Miért nem? Jó kérdés....Persze itt nem lehet odalépni az utcán a kövér emberhez, és letámadni, hogy "tefigyeljémá, te miért nem fogysz le?".....nyilván nem. Viszont az ismeretségi körünkben megfigyelhetjük a viselkedésformákat. Én alapvetően két fontos sarokpontban látom a probléma gyökerét. Az egyik, hogy nagyon sokan hárítják a problémát a hatókörükön kívülre. Tehát abba az irányba mennek, hogy ők áldozatok, és nem tehetnek semmit, mert a genetika, a pajzsmirigyük, a felborult endokrin rendszerük, és az egyéb egészségügyi körülményeik gátolják őket a lefogyásban. A másik nagy tábor szerintem azok, akik tipikusan az akadályt bár felismerik, de nem átugrani akarják azt, hanem megkerülni. Látják, hogy fogyni kéne, tudják, hogy ez így nem jó, de pont abból nem engednek, amiből kellene. Nekiállnak sportolni, mozgatni a testüket, ezzel sokszor indokolatlan terhelésnek téve ki a szervezetüket, kínozzák magukat a végletekig, harcolnak, küzdenek, izzadnak....megtesznek egészen elképesztő dolgokat akár - de az evésből nem hajlandóak visszavenni. Ők azt mondják, hogy a mozgással akarnak fogyni. Pedig szerintem azzal nem lehet. Úgy biztosan nem, hogy közben továbbra is a berögzült és helytelen étkezési szokásainknál dekkolunk. Tudom, mert ezen is átmentem.

Értem én, nyilván nem könnyű megvonni magunktól a falatot. Ha valaki tudja, én igen. De biztos vagyok abban, hogy a mozgás, az edzés az elsősorban a fittség elérése és a már leadott súlyfelesleg megtartása terén hasznos. Egy jelentős túlsúllyal rendelkezőnek viszont fogyni nem lehet vele. Igen, kézenfekvőnek tűnik, hiszen van értelme tenni valamit, szemben a nem tennivel. Egyszerűbb csinálni valamit, valami pluszt, valami kézzelfoghatót, amit mindenki láthat, tapasztalhat. Könnyebb kivívni az elismerést, és könnyebb elbújni a kifogások mögé is, hiszen mindenki láthatja, hogy mennyit hajtok, mennyit küzdök, és mégse megy...ergo nyilvánvalóan csakis genetikai vagy szervi akadálya van, máris áldozatként hátradőlhetek, és van mentségem a kövérségre.

Az igazi harc nem kifelé zajlik, hanem befelé. Az igazi harcot nem mások előtt, másoknak vívjuk, hanem önmagunkban, önmagunkkal. Az igazi győzelem bennünk megy végbe, tanúk nélkül. És igen, a fogyáshoz elsősorban éppenhogy nem a "tenni" kell, hanem a "nem tenni". Nem megenni az ételt. Ilyen egyszerű. Sajnos az egyáltalán nem látványos, sőt. Ha valaki ezen az ösvényen jár, akkor a többi ember felé (család, barátok, kollégák, stb) nem pozitív jeleket küld, mint egy látványos 'leizzadás a teremben' esetén, hanem negatívat, mint: ingerlékenység, rosszkedv, a közös evéseknél a renitenskedés, stb. Egy társaságban nem kellemes valakinek a savanyú arcát nézni, miközben mindenki tolja be a pizzát vagy a sütit, és nézni valakit, aki bár ott van, de tüntetőleg nem eszik. Akkor, ott abban a pillanatban a nem fogyasztó ember kétfelé is harcol: egyszer önmagában, hiszen ellenáll a kísértésnek, másszor kifelé, hiszen ő az ünneprontó, aki kilóg a sorból, és (nem biztos, hogy szándékosan) gonoszul nézi a társait, akik gondtalanul zabálnak körülötte. 

Nem könnyű dolog. Azért nem, mert úgy kell harcolni, hogy azt a legtöbb ember általában nemhogy nem méltányolja, de sokszor még neheztel is. Úgy kell erősnek lenni befelé, hogy kifelé is "dolgozni" kell. El kell adni a tényt, hogy én kilógok a sorból, többet kell tenni....ha úgy tetszik, kicsit meg kell játszani magunkat, és mosolyogni, lazának lenni, jókedvűnek és kiegyensúlyozottnak tűnni....megtenni mindent, hogy kellemes társaság legyünk, akkor is ha belül kőkemény harc folyik.
Hát igen. Ez bizony egyáltalán nem látványos dolog. Mindenestre kevésbe látványos, mint szombat délután a főutcán lucskosra izzadni egy 15 perces futásnak csúfolt ízületek elleni merénylet során.

Sunday, 5 March 2017

Kötéltánc

Lassan belecammogtunk a Márciusba is. Sajnos az időjárás kritikán aluli, gyakorlatilag két hete nem tudtam biciklizni semmit sem odakint, csak a szobabringán. Folyamatosan esik az eső, és hideg szelek fújnak. És reggel jeges a kocsi lol. 

A rossz idő bezárja az embert a lakásba, és depresszív hangulatot gerjeszt. Ilyenkor a hétvégeken is maximum filmnézés, zenélgetés, kártya, társasjáték jöhet szóba, mint családi közös idő-együtt-töltés....mármint ha nem a főzés-sütés-evés tengely a meghatározó. Sajnos ilyenkor még nehezebb küzdeni az ellen az alapvető ösztön ellen, hogy az ember általában a legtöbb dolgot az élelem megszerzéséért teszi, és az elkészítés-elfogyasztás téma körül forog minden.

A Karácsonyi tobzódás két hete alatt felszaladt tíz kilóból már több mint nyolcat sikerült visszadolgozni, de ilyenkor mindig azon tűnődöm, hogy vajon megéri....? Két hét lazulásért cserébe már a harmadik hónapja nyüstölöm magam, és még mindig nem vagyok ott, mint december közepén. 

Most azt mondanám, nem éri meg a több havi szenvedés két hét dőzsölésért....de közben ez egy nagy dilemma, mert hát mitől ünnep az ünnep? Mitől más mondjuk egy Karácsony, mint a hétköznapok? Szabadság, iskolaszünet, család, örömszerzés, evés-ivás. Ha nem indokolt a dolog, akkor ebben az időszakban felesleges széttrollkodni a dolgot, és tompítani az ünnep fényét egy erőltetett fogyókúrával. Persze ha muszáj, akkor muszáj. De most a súlytartásra gondolok....

Azért a nagycsalád gondoskodik arról, hogy ne unatkozzunk, mindig kihívás a hétvégi ebéd....Kapásból kerüljük a tésztát, a lisztet, a cukrot. De közben olyat kell főzni, amit meg is esznek a srácok, és amit esetleg mi is megehetünk, akik mondjuk diétázunk. Mert az egészséges étkezés önmagában nem minden, hiszen attól, mert egészséges, attól még lehet hizlaló is. Viszont nekünk van olyan gyerekünk is, akinek híznia kéne, mert túl sovány, és olyan is, akinek inkább fogynia, mert van egy kis feleslege. Tehát vagy főzünk ötfélét, vagy próbálunk kiegyensúlyozottan, olyan ételeket csinálni, ami minden szempont szerint jó, de legalábbis kisebb kompromisszumokkal elmegy....

Ma például csirkemellet csináltunk, egyben lesütve, beirdalva, és megtöltve két féle töltelékkel: egy fokhagymás-spenótos-sajtkrémessel, és egy sonkás-paprikás-sajtkrémessel. Természetesen light sajtkrémmel, és az itt kapható legalacsonyabb kalóriájú reszelt sajttal beborítva. Volt köretnek vegyes párolt zöldség, rizibizi, és a merészebbeknek sült krumpli. Ez egy tipikusan jó megoldás volt, viszont mindennap nem lehet ilyet csinálni, mert egyrészt unalmas lenne, másrészt drága :)....szóval kellenek a zöldsaláták is, meg a párolt okosságok is, meg a saját magukkal besűrített főzelékek....

Szóval visszatérve a nagy kérdésre, hogy megéri-e....megintcsak kérdés van, válaszom nincs, csak szempontok vannak, meg irányok, meg szándék....akár elég, akár nem.

Monday, 6 February 2017

Az automata váltó és a felmosóvödör pozíciója, avagy rendszerek összeegyeztetése

Sokszor hallani úrvezetőktől (húdekimentadivatból ez a szó...), hogy nem kell automata váltós kocsi, mert nekem ne váltson automatikusan, mert majd azt én tudom, hogy mikor kell váltani. Azok, akik ezt hangoztatják, sejthetően nem rendelkeznek túl nagy tapasztalattal az automata váltós kocsik terén. Mert ha rendelkeznének, akkor tudnák, hogy az automata váltót is lehet irányítani akár fel, akár le akarom váltani a fokozatot. Kifinomult és okos gázpedálhasználattal teljesen jól irányítható még az öreg automata váltó is. Valahol természetes, hogy az ismeretlennel szemben gyanúsan viselkedünk és óvatosak vagyunk. Ha egy rendszert nem ismerünk eléggé, vagy sehogysem...akkor nem tudunk hozzá viszonyulni.

A helyes életmód megfelelően nagy témakör ahhoz, hogy sokan úgy érezzük, elveszünk a részletek között. Sok a rendszer, sokismeretlenesek az egyenletek, és nem értjük a csínját, hogy hogy kellene bánni vele. Akárcsak az automata váltós kocsi az olyannak, aki még csak manuálisat vezetett.

Kellenek sarokpontok, amik segítenek eligazodni. Amikor felmossuk az adott helyiséget, és ne adj'Isten közben nem végig a felmosás folyamatára koncentrálunk, hanem ezerhatszáz különböző gondolat kavarog a fejünkben, akkor mi történik? Kétféle irényba lehet menni: az egyik irány, hogy az ember, mivel elkalandoztak a gondolatai, rosszul fog felmosni. Kihagy egy-két kockát, vagy egy egész területet is akár. Mert ugye nem oda figyel, mert máshol jár az agya. De ha az emberünk kellőképpen 
tapasztalt/értelmes/kanyhalló/raffinált/fineszes/agyafúrt/ravasz/életrevaló, satöbbi, 
akkor kitalál egy rendszert, mondjuk az egyik végéről indul, és csíkonként halad végig, és a felmosóvödör pozíciójával jelzi magának, hogy meddig haladt végig a felmosóronggyal. a vödör pozíciója két tengely irányában osztja fel a területet, azaz többféleképpen is felhasználható a jelzésre. Felmos, a vödröt bepozicionálja, merít, facsar, és tudja honnan meddig mehet a következő etap.

Talán túltoltnak tűnik így leírva, de a lényeg, hogy ki lehet alakítani olyan technikákat, amik rögzülnek az emberben, és ezáltal két legyet is üthetünk egy csapásra: egyrészt nem marad felmosatlan terület, másrészt elkalandozhatnak a gondolataink, tehát nem kell egyfolytában a felmosásra koncentrálni. 

A helyes életmód kialakítása sok sok rendszer egymáshoz passzintásán alapul. Mindenkinek adottak a körülményei, a lehetőségei, az eszközei, na és persze ő maga, mindaz, ami a személyiségében benne van. Ezeket mind fel kell térképezni, és jól összehangolni. És ezért van, hogy sosem tudja más megmondani a frankót, legfeljebb az őszintét. Mindenkiek MAGÁNAK kell összerakosgatnia a kirakódarabokat, mert csak ő az egyetlen aki tisztában a saját tulajdonságaival, körülményeivel, eszközeivel és lehetőségeivel. Na és ugyebár azt se felejtsük el, hogy ezek sem mindig kőbevésett dolgok. Lehet ám változtatni sokmindenen....

Wednesday, 1 February 2017

Életmód és arcszerkezet

Sokszor visszatérő téma a mozgás, és a mozgásnak, sportnak a testsúlyra gyakorolt hatása. Másfelől megfogalmazva ugyebár a 'segít-e a fogyókúrán, ha sportolok?' című témakör. Nos, tudom, ebben a témában kifejezetten szokatlan az álláspontom. Én ugyanis vastagon abban hiszek, hogy a mozgás alapvetően nem a lefogyásban, legfeljebb a súly megtartásában játszik nagyon komoly szerepet.

Tény, hogy ez nem jó dolog. Vagy inkább nem kellemes....mert hány és hány ember gondolja, hogy megúszhatja a fogyáshoz vezető úton az éhezést, ha cserébe mozog egy kicsit. Ezzel az a gond, hogy a mozgásos tevékenységbe általában nem számolódik bele a glikogén tartalék eltüzelése, és a felhasznált kalóriamennyiség, pedig ha mindenki kiszámolná ezeket a számokat, akkor valószínűleg kevésbé csúszna le a bödön jégkrém az izzasztó menet után azzal az érzéssel, hogy nem baj, hiszen lemozogtam. Egy fél órás futás, vagy egyéb aerob mozgás végez a glikogénnel, egy újabb fél óra lenne a zsírégető munka. És akkor beszélhetnénk 3-4-500(intenzitástól függ) kalória elégetéséről. De egy bödön fagyi simán megvan 1250 is, ha nem több. 

És persze általában aki egy órát minimum képes lefutni, az nem szokott utána befagyizni. Vagy helyesebben fogalmazva, aki szeret befagyizni, az jellemzően nem képes egy órán keresztül futni.
Szóval én abban hiszek, hogy fogyni csak kalóriadeficittel lehet, viszont ha már elértük a célt, és a következő feladat az, hogy meg is tartsuk a súlyt, akkor ebben már komoly segítség lehet a mozgás.

A legtöbb esetben én nem csak pacekból vagyok ennyire okos, hanem szinte a kezdetektől fogva dokumentálok mindent. Mit eszek, mit mozgok, hogy nézek ki, hány kiló vagyok, hány centik a körfogataim, ésatöbbi. Namost éppen ezért például össze tudom hasonlítani a saját arcaimat 2013-ból, 2015-ből, és 2017-ből, kifejezetten olyan pontokban készült felvételekkel, amiken pontosan ugyanakkora volt a súlyom. És azt látom, hogy egész más a fejformám. És más a testem szerkezete is. Pedig a súly dekára ugyanannyi. Akkor mégis mi okozza a különbséget? Nyilván az, hogy 2013-ban éppenhogy túl voltam a lefogyáson, és elkezdtem visszaállni a rendes életbe, 2015-ben már elkezdtem az aktív sporttevékenységeket, 2017-re pedig rutinból megvan a napi több órás edzés, masszívan beleépítve a mindennapjaimba.
Én ebből azt látom, hogy a mozgásnak, a sportnak óriási ereje van, de nem a fogyásban, sokkal inkább az alakváltozásban. Ugyanezért becsapós a BMI is, mert az csak bután a magasságból és a súlyból számol...de ugyebár van súlya az izomnak, is, meg a zsírnak is, és azt a BMI kalkulátor nem tudhatja, melyikből mennyi van.

Sunday, 29 January 2017

Bringa

Jön a jó idő, közeleg a szezon....a biciklis szezon. Megtörtem én is, mint a jégcsap olvadáskor, és felkészülvén a tönkrement acélszörny hibridgépem helyett egy jóval komolyabb, kilenckilós könnyű roadbike-ot szereztem be. Koskormány, vékony gumik, kikönnyített "kasztni". Nagyon ígéretes, és remélem a térdem is, a csuklóm is bírni fogja majd a mérföldeket.
Eredetileg ma akartam volna menni egy nagyobbat, mert napsütést ígértek, de reggel óta szakad az eső...nem baj, nem lesz mindig rossz idő :):)

Thursday, 26 January 2017

Szolipszizmus kontra mainstream, avagy nem könnyű egyszerre két irányba haladni

Önmagadnak lenni nem könnyű. Úgy értem, hogy nem másoknak megfelelni, nem másvalaki által felállított cél vagy eszme után menni, hanem önmagadba nézni, és mélyen a benned gyökeredző akarás után haladni. Azt írom, nem könnyű, mert mi is az élet? Nem valamiféle barlangban vagyunk egymagunkban, és nem létezik semmi más a saját egónkon kívül. Nem. Alapvetően az ember társas lény, aki igényli mások társaságát, és nem csak azt, hanem mások elismerését, támogatását, barátságát, tiszteletét, szeretetét, stb. Világos tehát, hogy nem mehetünk el a mások, mint fogalom mellett.

Igenis fontos az, hogy mit gondolnak körülöttünk az emberek rólunk. Fontos, hogy mennyire tetszik nekik az, amit csinálunk, képviselünk, akarunk. Motivál, mozgat, ösztönöz...ezerféleképpen megfogalmazhatom, de ugyanarról van szó végig: alapvető vágya az embernek, hogy megfeleljen a társadalmi kimondott és ki nem mondott követelményeknek. Hogy gond nélkül be tudjon illeszkedni abba a közegbe, ahol él. Hogy befogadják, elfogadják, megszeressék, vagy kedveljék, de legalább ne utálják. Ez egy olyan alapvető törekvés, ami sokmindenre képes. Nézzük csak meg a közösségi oldalakat, vagy a politikát. Sokminden szól erről. Azonban az egyediség, a különbözőség, a saját úton járás, az mind ellene megy ennek a nagy közös valaminek, amit társadalomnak hívunk, de írhatnám azt is, hogy mainstream-nek. Mert egy társadalmat a többség jellemez. Amit a több ember akar, az válik valóra. Akire többen szavaznak, az lesz a politikus vezető. Amit sokan szeretnek, az lesz a termék. Amin sokan röhögnek, az lesz a vicces. A piac határozza meg a dolgokat, a piac, aminek a többsége termeli a sok profitot, nem a kisebbség.

Egyszerre kellene tehát a mainstream-be tartozni, de közben úgy, hogy önmagunk legyünk. Egyediek, különlegesek, akik nem a másokra figyelnek, és nem a mások által megszabott keretekbe akarnak belapasszolni, hanem a saját értékrendjükre fókuszálnak, akiket nem tántorít el semmilyen marketing, vagy píár tevékenység.

Önmagunknak lenni. Kurva nehéz.

Saját célokat kitűzni, ami nekünk kell, nekünk jó, speciálisan nekünk kivitelezhető. Ehhez persze meg kell(ene) ismerni magunkat rendesen. Kitapintani a legmélyebb dolgokat. Mit akarok én? Mi mozgat? Miért akarom elérni azt a célt, amit kitűztem? Miért úgy akarom elérni? Hogyan sikerülhet? Hogyan bukhatok el? Mi az, amitől a legjobban félek? Miért félek attól? Hogy akarom legyőzni a félelmemet? Egyáltalán le tudom győzni? Hiszek magamban? Bízok magamban, az erőmben, a képességeimben? Az akaratomban? Ki vagyok én....? Mit akarok a célommal elérni? Hova tartok? 

A kérdések sose fogynak el. Egy viszont biztos: Önmagunk megismerése alapvető kell, hogy legyen. Csak ezen az akadályon átjutva tudjuk sikeresen menedzselni magunkat.

Wednesday, 25 January 2017

Mozgás- és életformák...

Néha az az érzésem, hogy túl sok az információ az életmódváltásá témakörében. Nagyon könnyű belegabalyodni a sok helyről jövő, sokféle információba. Ha az ember szomjazza a tudást, akkor nehéz megállni, hogy ne akarjon egyszerre túl sokat megtudni, és akkor a rengeteg infó egyszer csak egy átláthatatlan tömeggé nő. Ilyenkor könnyen átbillen a másik oldalra, amikor a kevesebb több lett volna, mert az is több a semminél.

Velem előfordul ez néha....sajnos. Viszont van néhány olyan alapfogalom, amit nem lehet elég sokszor hangsúlyozni. Ilyen a kardióedzés és az aerob edzés közti különbség. Nagyon röviden: a fogyáshoz az aerob kell, az állóképesség növeléséhez a kardió. Az aerob hosszú ideig tartó, folyamatos mozgást jelent, ami a zsírégetést célozza meg. A kardió rövidebb ideig tartó és intenzívebb mozgás, ami a szívet dolgoztatja meg.

Ott van még az anaerob edzés, ami leginkább súlyzós edzést szokott jelenteni, és az izomnövekedés a célja. Izomnövekedés, ami persze egyben tömegnövekedést is jelent, ami ugyebár nem feltétlenül célja egy fogyni vágyónak. A tömegnövelés és a fogyás két egymással szembenő törekvés. Ideális esetben az ember tömege optimális, és kellőképpen lehet variálni az összes mozgást, de ha valaki a túlsúly ellen küzd, akkor szerintem az anaerob edzést csak konkrét szakember irányításával lehet csinálni, vagy inkább sehogy.

Úgy érzem, valamiféle egyensúlyt kell találni...úgy értem a két véglet között. Az egyik véglet lenne a tunya-kövér életvitel, semmi sport, sok és kontrollálatlan, rossz étel, a másik az orto- és exorex tökéletes testű ember, akinek konkrétan az az élete, hogy az összes rendelkezésre álló idejében a gym-ben van, és szinte csak salátával táplálkozik. A két véglet között volna a számomra normálisnak ítélt élet. Mármint a nekem normális az azt jelenti, hogy az életem nem a testmozgás és az egészséges étkezés körül forog, hanem mondjuk a családom és az egyéni céljaim körül. Hogy a szabadidőmből minél kevesebb szükséges részt szakít ki az öncélú mozgás, és edzés. Természetesen a családdal közös túra, a srácokkal együtt bringázás, a tenisz, a foci, a séta a parkban....ezek mind olyanok, amik nem öncélú mozgást jelentenek nálam, hanem élvezetes tevékenységet.

Mindenesetre nem árt, ha az alapfogalmakat az ember tisztába teszi, és ott is tartja. Ahogy a mozgásformák működési mechanizmusát, úgy az egyéni útkeresés nagy kérdéseit is. Azt gondolom, sokkal eredményesebb tud lenni az ember, ha tudatosan építi fel a céljait, és tudatosan jár az úton, amiről úgy véli, elvezet oda.

Thursday, 19 January 2017

Menet közben

Amikor egy sarokponthoz ér az ember, akkor általában csordultig van motivációval, elhatározással, tervekkel, és erővel a megvalósításhoz. A sarokpont lehet bármi....most leginkább az Újév kezdete van közel, ha visszanézek. Szóval nagy elánnal indul minden, aztán jönnek a hétköznapok. A mindennapok, amik általában az életünket javarészt kiteszik. Azok a napok, amikor nem történik semmi különös, folyik az élet a maga medrében. Felkel a nap reggel, az ember teszi a dolgát....az idő szépen csordogál megállíthatatlanul.

Amikor az embernek az egész életmód-evés-mozgás sokszor csak nyűg, mert beteg a gyerek, meg millió elintéznivaló van, és erre már nem marad idő, energia, alkalom. Itt jön be, hogy ki hogy viszonyul a dologhoz. Mert ha úgy, ahogy egy fogyókúrához viszonyulunk, azaz ideiglenesen, egy programként, aminek egyszer vége lesz majd, akkor nagyon könnyen kieshetünk a ritmusból. Ha azonban úgy viszonyulunk, hogy az életünk részévé vált ez a fajta, módosított életmód, akkor ugyebár nem kell vele külön foglalkozni, mert ez a normális. Akkor amikor ettől eltérünk, és a régi, rosszabb életmódunkat vesszük elő (ünnepek, nyaralás), az válik olyanná, amivel foglalkozni kell, ami eltér a normálistól.
Tudom, nyakatekert, amit ki akarok ebből hozni....de ezért lenne olyan fontos, hogy az életmódváltás valóban az legyen, aminek hívjuk, mert az életünket egyrészt folyamatosan behatások érik...amik igyekeznek eltántorítani attól, ami nem jön magától, amire koncentrálni kell...másrészt meg beszürkülnek a napok, jönnek a két esemény közti robotolós, esemény szemppontjából unalmasnak is mondható napok, amikor elhalványul a lelkesedés....elfogy a szusz, hogy így mondjam....

Tizenkilenc napja van 2017. Biztos vagyok benne, hogy sokaknál mostanában fogy el a szusz, és adják fel/módosítják/halasztják el/ütemezik át....tökmindegy minek hívjuk....az Újévkor szentül megfogadott életmódváltásos dolgot. Lehet fogyás, izmosodás, visszafogyás, újrakezdés...akármi. Lassan húsz napja folyik az év, és az átlagszámok szerint ilyenkorra már a 60%-a az embereknek feladta az eredeti nagy levegős elhatározását.

Nem olyan könnyű nem mainstream-nek lenni. A világ folyamatos toszojgat minket valamerre....a legtöbb áruházláncnál január elején hegyekbe tornyosulva kínálgatják magukat a jógamatracok, a foam-rollerek, a kettlebell súlyok, és a medicinlabdák. Mostanra már lecsengtek, mert a mainstream ember az úgyis csak 1-2 hétig veszi komolyan a "new year-new me" szlogent.

Ilyenkor eszembe jut az egyik kedvenc mondásom: a sikeres embert az különbözteti meg a sikertlentől, hogy a sikeres ember megteszi azt, amit a sikertelen nem....nehezebb a kevés sikereshez húzni, és könnyebb a mainstream-mel együtt menve haladni arra, amerre a többség.

Saturday, 14 January 2017

Harc

Többféleképpen érhetünk el valamit. Vagy megharcolunk érte, vagy az ölünkbe pottyan, vagy kerülőúton megyünk.  Ha valamiért nem harcolunk meg, akkor biztos, hogy kevésbé lesz értékes számunkra. Kevésbé lesz fontos, hogy megtartsuk, hogy vigyázzunk rá. Kevésbé számít majd a jövő vele kapcsolatosan. Kevésbé határoz meg érzelmileg az elmúlása vagy a megváltozása.
De hogyan harcoljunk? Hogyan kell harcolni valamiért, amit nehezünkre esik elérni, megtartani, megvalósítani? Jöhetnek a klisék: keményen, kitartással, megállíthatatlanul. Őszintén, bátran, előreszegett fejjel. Fényes tekintettel, eltökélten, határozottan, eltántoríthatatlanul. Aha....ja. De ha túllépünk ezeken a magasztos kifejezéseken, hova érkezünk? Mit jelent ez a gyakorlatban, hogyan harcolunk mi, átlagemberek?
Hogyan harcolunk például azért, hogy a kitűzött céljainkat elérjük? Mondjuk hogy lefogyjunk, vagy hogy ne hízzunk vissza, ugyebár ez lenne a fő téma. Biztos, hogy mindannyian nagy elánnal, nagy lendülettel vágunk bele egy ilyen változtatásba, aztán valamiért a legtöbbünknél eljön egy pont, amikor meginog a nagy elhatározás, és innentől kezdve exponenciálisan csökkenni kezd a lelkesedés. Majd pillanatok alatt ott találjuk magunkat, hogy saját magunkon nevetünk, legyintve és mosolyogva térünk vissza elbújni a jól megszokott kifogások, a régi hamis, ezerszer-milliószor elkoptatott közhelyes és közönséges kifogásaink mögé.
Vajon miért történik mindez? Mi áll mögötte? A gyengeségünk, a körülményeink, a gyarlóságunk? Vagy talán az, hogy nem is akartuk/akarjuk igazán? Vagy valamiféle titokzatos csordaszellem vonz a kudarccal teli tömegek felé az elhagyott kis létszámú sikeres pár ember közül, akik próbálnak életben maradni úgy, hogy megőrizve a saját elveiket nem akarnak elszigetelődni teljesen a társadalom nagyobbik részétől...?
Megintcsak rengeteg kérdés, a válaszok pedig bizonytalanak, homályosak, és kétértelműek. Tudom, hogy ezen a blogon jobbára csak kérdéseket teszek fel, problémákat feszegetek, és általában soha nem írom le a tutit. Ahogy mondani szokták, nem a frankót mondom, hanem az őszintét. Nem tudom a válaszokat. Azt tudom, hogy nagy harc, amit én vívtam és vívok a mai napig. És gyanítom, ez nem fog változni. Mert az eredmények sajnos nem hullnak az ölembe. De talán nem is baj...  

Thursday, 12 January 2017

Tévelygés a motivációk labirintusában

Annyit írtam már a motivációról. Ez az a valami, ami elindít mindent. Ami képessé tesz mkinket arra, hogy megváltozzunk. Ez az, ami sokunknak nincs meg, vagy nem igazi. De vajon hogyan lehet megtalálni? Vajon honnan jön? Léte vagy nem léte determinált, vagy meg lehet szerezni? Ha meg lehet szerezni, hogyan? Mikor tűnik el? Mi hívja életre?

Annyi kérdés. Persze ahány ember, annyi válasz. A téma nyilván rengeteg információt hordoz, de most megpróbálom a saját gondolataimból összerakni azt, amit én gondolok, külső (internet) befolyás nélkül. Legfeljebb marhaságot hordok össze, nem nagy ügy.) Ha a motiváció nyomában járunk, találni kellene valami közös pontot, ami fogódzó (vajon jól írtam?) lehet. Azt hiszem, a motivációnak erednie és táplálkoznia valahonnan. Na jó, de eredhet/táplálkozhat annyi mindenből...

  • puszta szándékból (bárcsak ez elég lenne!) Vegyük inkább a konkrétabbakat, úgymint:

  • félelemből - Sokféle lehet. Az már elég baj, ha azt jelenti, hogy valami komoly egészségügyi probléma képe lebeg az ember szeme előtt, rosszabb esetben már nem csak kép. A másik kérdés itt, hogy ha valaki lefogyott pár kilót, vajon elég motiváló tud-e lenni az a félelem, ami arra irányul, hogy visszahízik?
  • kényszerből - a kényszerítőzéssel az a baj, hogy csak fizikailag van jelen. Tehát egy ételfüggőt ha bezárok egy szobába, és nálam van a kulcs, és csak azt ehet, amit adok neki, akkor biztosan lefogy. A baj, hogy közben nem veszem figyelembe a lelki kínlódását, és hát ha egyszer a kényszer megszűnik, a probléma megint valós lesz, csak idő kérdése.Ha pedig lelki okai vannak az elhízásnak, akkor a folyamattal csak még rosszabb lesz minden
  • hiúságból - Ez biztosan működik, ha elég erős. Gondoljunk a színészekre, a modellekre, akiknek annyira fontos a rivaldafény és a pódium, hogy a nem evésen kívül még sokkal durvább dolgokat is simán bevállalnak. Náluk a testalkat kérdés csak egy a sok közül, a hiúságuk sokszor csap át fanatizmusba....a legnagyobb baj ezzel, hogy mások példaképnek vehetik az ilyen embereket, pedig ez biztosan rossz irány globálisan nézve. És tuti nem egészséges...
  • irigységből - vajon elég motiváló lehet-e az, ha irigykedünk azokra, akik nem túlsúlyosak? Az én válaszom az, hogy nem. Ha működne, sokkal kevesebb kövér ember lenne. Ez inkább további lelki torzulásokhoz vezethet. Ha valakiben irigység van ebben a témában, akkor az szerintem előbb utóbb egyetemes gonoszsággá, ember- és világgyűlöletté sűrűsödik, ami egyáltalán nem segít semmin sem.
  • dacból - A dacot sokszor hajlamosak vagyunk lebecsülni, pedig szerintem nagy mozgató erő. Biztos, hogy egy embert képessé tud tenni a csakazértis attitűd a komoly változásra. Kérdés az, hogy vajon ez mennyire tartós, és mennyire egészséges.
  • Kudarcból - kicsit kapcsolódik a dachoz, azt hiszem. Igenis építkezni lehet a kudarcainkból is, hiszen alapigazság, hogy a sikerhez a kudarcainkon keresztül visz az út.
  • Fájdalomból - Hát...megintcsak azt tudom írni erre, hogy biztosan működik, de nem a legjobb, ha a fájdalom motivál. Talán addig működhet, amíg tart. De ha elmúlik, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy valaha volt.
Namost ha végigveszem ezt a listát, a szándékot nem véve csupa csúnya rossz dolog....mi a helyzet a pozitív oldallal? Vajon eredhet/táplálkozhat-e a motiváció:

  • boldogságból - tehát például ha valaki egy fogyás-folyamat valamely szakaszán boldognak érzi magát, képes-e ez a boldogság további erőt adni ahhoz, hogy ne szakadjon meg a lánc?
  • szerelemből - egy másik személy iránt érzett  erős, szenvedélyes szerelem elég motiváló lehet? De hogyan? Némi paradoxont látok: ha csak akkor nyerem el a szerelmét, ha megváltozok, akkor nem is engem szeret, hanem azt, akivé változtatni akar....ez lehet elég kiábrándító is, hiszen ha igazán szeret, elfogad  így ahogy vagyok...Akkor hogyan is van ez? Egymással szembe mutató vektorok.....
  •  Sikerből -  A sikerélmény elég erős-e ahhoz, hogy továbbvigyen a lendülete? Elméletben önmagunk sikere doppingként működhet, és táplálhatja a motivációt tovább.
  • Erőből - Itt egyaránt lehet érteni a mentális erőt, és a fizikait is. Elsősorban persze átvitt értelemben, úgy értve, hogy az erő jelenléte, kézzelfoghatósága az, amiben meg lehet kapaszkodni. Annak az érzése, hogy képes vagyok erre vagy arra. Akár mentális, akár fizikai megerőltetésről legyen szó.
  • Szeretet - Na igen, a nagy kérdés. Szeretetet érez az ember mondjuk a családtagjai felé. Egészen biztos, hogy ez az érzés képes nagyon mély és igazi motivációra, hiszen például működhet úgy, hogy valaki ha saját maga miatt nem is akarna változni, a gyereke, unokája, stb iránt érzett szeretete képessé teheti arra. Adhat elég erőt a motivációhoz az, hogy nem akarok idejekorán eltávozni az életből, mert nem tudok majd elég időt tölteni az unokáimmal...
  • kényelem - A kényelem mint motiváció? Hát...mondjuk ha olyan kövér vagyok, hogy nem tudom bekötni a cipőfűzőmet, vagy kitörölni a fenekemet, akkor végül is igen, elfogadom....akkor lehet motivációs erő a kényelem iránti vágy is.
  • Szex - Hazugság lenne azt állítani, hogy a szexuális életre nincs befolyással a testsúly. Egyrészt fizikailag is, másrészt mentálisan is, hiszen az egészséges test sokkal vágykeltőbb, mint a beteg. A spektrum itt elég nagy, hiszen a szimpátia, a vágy az erősen szubjektív....viszont azt kijelenthetjük nyugodtan, hogy a fittebb test sokkal több és sokkal jobb minőségű szexuális élményt tud nyújtani, mint a tunya, elhízott, kórosan deformált, stb....

Nem is folytatom tovább, mert lassan kialakul a fejemben a kép, és a válasz is körvonalazódni látszik: Bármi lehet motiváció. És bármilyen motiváció lehet elég erős ahhoz, hogy segítsen talpon maradni. Mégis akkor min múlik? A válasz egyszerű, de mégis komplikált: Saját magunkon. Az emberi tényező lesz az, ami eldönti végül, melyik motivációs erő, milyen irányban, és mekkora erővel hat. Az emberi tényező, ami viszont tudjuk jól, hogy fejleszthető, alakítható, képlékeny dolog. Szándék, információ, tervezés, megvalósítás....azt hiszem, valahogy így.

Wednesday, 11 January 2017

Mizantr- vagy ut-ópia?

Egészen elképedek néha a világon. Az embereken...Sokszor megfogadtam már, hogy nem szabad kommenteket olvasgatni, de amikor néha csak elolvasom azt, amit egy-egy cikk után az emberek írnak, akkor amit látok, az félelmetes. Vajon magában hordozza-e az emberiség önmaga pusztulását? Vajon a fejlődés része lehet az, hogy az egyre több tennivalóval párhuzamosan egyre kevesebb idő jut a gondolkodásra? Ahogy az operációs rendszerek és a robotok egyre "okosabbak" lesznek, és egyre kevesebb közünk lesz mindenhez körülöttünk? Ahogy az emberek egymással való kommunikációja szépen lassan átváltozik a gépeken keresztüli kommunikáción át magával a gépekkel való kommunikációra? Hova vezet ez? 

Na mondjuk ennek nem sok köze van a diétához, meg az egészséges életmódhoz...vagy mégis? Talán igen. Talán a kulcs a kontroll lenne itt is. Talán az emberi agy képes arra, hogy felismerje, mikor kell megálljt parancsolni, és visszavenni az irányítást, és talán ezt elősegíthetjük azzal, ha tudatosan elkezdjük erre késztetni, például egy megtervezett, kontrollált életmóddal.

Ha már valaki megteszi az első lépést, és egyáltalán megáll és elgondolkodik arról, hogy esetleg nem jó az úgy, ahogy van, akkor van remény. Van remény arra, hogy az első lépést kövesse a többi, és szépen lassan -vagy gyorsan, egyede válogatja- eljussunk oda, hogy igenis mi irányítunk, nem pedig a pénz, a média, az érdekek, vagy mások, akik ezek valamelyikéért manipulálnak. Elképesztő, hogy a reklámokban nyomják az embereknek mondjuk Karácsony előtt, hogy "sok a kiadás? vegyél fel hitelt! Csak havi ennyi meg ennyi forint a törlesztése!" Majd egy héttel később: "elvitte a pénzt a karácsony, vegyél fel hitelt!" Majd jön a  húsvét, a nyaralás, meg a gyerek beiskolázása? "Vegyél fel hitelt!" Az nem baj, hogy mindegyik általuk javasolt megoldás 3-5 éves törlesztési időszakot jelent. Egy év alatt vegyél fel ötször olyan hitelt, aminek a lejárata mondjuk 5 év...mi lesz jövőre? Jövőre is lesz karácsony, húsvét, és iskola is...Az, hogy ezek a reklámok lemennek, azt jelenti, hogy működnek. Valamennyire legalábbis. És akkor csodálkozunk, hogyha folyamatosan egyre több az olyan szerencsétlen, akit agyon nyomnak a hitelei. Miféle hitel már az olyan, amit hiába törlesztesz, soha sem fizetsz ki? Ismertem olyat, aki autóvásárlásba ugrott, és hiába fizette a törlesztőrészleteket rendben, a tőketartozása csak nőtt. És hiába ment be a bankba, hogy ez így nem jó, csak a fejüket csóválták, és a nagy tanács az volt, hogy fizesse ki egyben az egész összeget. De ha ki tudta volna fizetni, nem vesz fel hitelt, nem igaz? 

A hitel maga egy jó pénzügyi konstrukció, ami segíthet életben tartani a gazdaságot, ami megoldást jelenthet egy problémára úgy, hogy közben mindenki jól jár. A számítógépek, a mobiltelefon, a robotok mind-mind fantasztikus, nagyszerű találmányok, amik ezerféleképpen könnyíthetik meg az emberek dolgát. A konyhaművészet csodálatos, a csokoládé finom, enni jó.

Akkor mégis, hol csúszunk el...? Miért van, hogy annyira sokan nem tudunk élni rendesen ezekkel a dolgokkal? Hogy ha hitelt veszünk fel, beleragadunk, hogy a mobilunk rabjává válva kevésbé figyelünk oda az emberekre....hogy elhízunk? Talán mélyen bennünk, emberekben van a hiba gyökere, de oda nagyon nehéz lenyúlni, és fájdalmas is. Talán ezért megy nehezen. De hiszek abban, hogy képesek az emberek jó irányba fejlődni, és hiszek abban, hogy ez nem csak egy utópikus álom... 

Saturday, 7 January 2017

Miért kell a pihenőnap?

Mindig óvakodni akartam a különböző rexiáktól....ezek egyike az exorexia, ami azt jelenti, hogy valaki az edzés rabjává válik, napi szinten több órát edz, és mindent ennek rendel alá az életében. Hazdnék, ha azt mondanám, hogy sosem voltam a közelében ennek a dolognak. Volt, hogy napi négy órát tekertem a szobabiciklit. Az ember könnyen bele tud esni ebbe a csapdába, mert a kitartás, az elszántság, a vasakarat, a hajthatatlanság továbbvitele már maga az exorexia megtestesülése.

Nincs más hátra, mint tudatosan kell ez ellen (is) küzdeni. Megismerni, felismerni, és harcolni ellene. Nemcsak azért, mert egészségtelen, hanem azért is, mert visszájára fordulhat a dolog. Hogyan? Úgy, hogy pont az ellenkező hatást érjük el vele, mint amiért kialakulhatott.

A testünket nagy mértékben befolyásolják a különböző hormonok, amiknek a pontos működési mechanizmusát a legtöbb ember nyilván nem látja át, és nincs ideje/ lehetősége elmerülni a témában, hiszen ez egy külön tudomány....szóval állítólag az van, hogy létezik két hormon: a leptin és a ghrelin. A leptint a tesünk zsírsejtjei állítják elő, és az éhségérzet elfojtásáért felel.  A ghrelint a gyomor termeli, és az étvágyérzetet befolyásolja.A kevés alvás/pihenés csökkenti a leptin- és növeli a ghrelinszintet. Ennek eredményeként növekedni fog az étvágyunk. És ez persze visszafelé is igaz: a több alvás/pihenés csökkenti az étvágyat, és ezáltal elősegíti a fogyást.

Továbbá alvás alatt az agyalapi mirigy több növekedési hormont termel, mint éber állapotban. Ez felel a sejtek regenerációjáért, a növekedésért, és a reprodukcióért. Ezért az anyagcserére is hatással van, gyorsítja azt. Plusz az izmaink növekedését is ugyanúgy elősegíti. A gyorsabb anyagcsere gyorsabb energiafelhasználást jelent, ami effektívebb fogyáshoz vezet. Ugyanez a helyzet a cortisol-lal is: a kevés alvás növeli a cortisol szintet, és a magas cortisolszint lassítja az anyagcserét.

Nagy szükség van tehát a sok pihenésre, alvásra, különösen ha sokat edz valaki, ugyanis a testünk ezalatt az idő alatt regenerálódik, pihen, ha úgy tetszik kiheveri azt az erőfeszítést, amit az edzés során produkált. Ha keveset pihenünk, akkor egy idő után a teljesítmény is visszaesik, és a testünk elfárad, mert nem hagyunk neki elég időt a regenerálódásra.

Friday, 6 January 2017

Házimunka- beleszámít, vagy nem?

Hányszor hallhatjuk jobbára háziasszonyoktól, hogy minek nekem edzőterem, mozgok én eleget, meg sem állok egész nap. Vajon a házimunka végzése minek számít? Vajon a puszta létezéshez szükséges energiafelhasználáson túl mennyire számít extra kalóriaégetésnek a vásárlás-főzés-mosogatás-mosógéppakolás-tergetés-hajtogatás-felmosás-porszívózás-stb?

Nyilván nem gondolhatja senki, hogy ha egész nap ül valaki egy asztalnál, vagy a kanapén fekszik, az egyenértékű kalóriafelhasználást jelent egy egész nap sürgő-forgó ember felhasználásával szemben, aki meg sem áll mondjuk délutánig, maximum egy kávéra ül le. A nagy kérdés az, vajon felmentheti-e az embert a sok házimunka az alól, hogy lejárjon edzeni, vagy futni, vagy bármilyen egyéb testedzést végezzen?

Utánaolvastam itt-ott, és azt kell mondanom, hogy az általános vélekedés azt mondja, nem számít bele közvetlenül. Ugyanakkor hivatalos kimutatás van arról, hogy azok, akik aktívan élik a mindennapjaikat, azok tovább élnek, és általában egészségesebb állapotúak idős korukra. De akkor létezik, hogy semmit nem számít a házimunka?

Dehogynem. Csakhogy házimunka és házimunka között is van különbség. Más dolog a kanapén ülve, tévét nézve fél szemmel hajtogatni, és más havat hányni, vagy kertet asni fel. Nyilván a két végletet írtam, de csak hogy jobban szemléltessem a különbséget. Felmosni, porszívózni is lehet lagymatagon, lassan, kényelmesen, és lehet úgy is, hogy 15 perc után az emberen folyik a víz. Na az már egész biztosan beleszámít a napi mozgással elégetett kalória egyenlegünkbe.

Azt hiszem az igazság félúton van. Ha rendszeresen karban tartjuk a testünket, és mindennap heti rendszerességgel végzünk valamilyen igazi kardió mozgást és/vagy súlyzós edzést, akkor beleszámít az otthon végzett munka is, de ha nincs semmi más, csak a házimunka, akkor sajnos azt kell mondanunk, hogy az önmagában  mint mozgáskiegészítés, nem elég a súlytartáshoz, depláne a fogyáshoz,

Thursday, 5 January 2017

Érzelmi evés

Újra meg újra a terítékre kerül a téma: vajon miért lettünk/vagyunk/leszünk kövérek? Túl a fizikai ok-okozati összefüggéseken, tehát nem a direkt indokra gondolok, hiszen az elég egyértelmű: sokat eszünk, keveset mozgunk. De miért...? Miért nem tudunk helyesen táplálkozni? Nyilván nem csak én próbáltam ennek sokszor nekimenni, hanem sokan keresik a gyökereket, ahonnan indul maga az elhízás. A szakirodalom nagymértékben teszi felelőssé az ún. "emotional eating" jelenséget, amit hevenyészve  "érzelmi éves"-nek lehet fordítani, és az a lényege, hogy nem akkor nyúlunk ételhez, amikor a testünk jelzi, hogy igény van az energiára, hanem különböző érzelmi hatásokra, válaszként eszünk.

Öröm, bánat, unalom, szomorúság, düh, elkeseredettség, apátia.....ezek mind olyan érzelmi hangulatok, amik tulajdonképpen simán torkollhatnak evésbe. Sok családban a gyerekek is úgy nőnek fel, hogy az étel a szeretet egyik kifejező eszközeként jelenik meg. Szülinapra tortát sütünk, ünnepi menü kerül az asztalra....tehát a gyerekben valahogy egyenes arányba kerül az étel és a szeretet, a jutalom, az öröm, a boldogság. Csoda-e, ha később amikor ezek valamelyike után szaladunk, akkor az ételen át vezet az utunk?

Valahogy észrevehetetlenül fonódik össze az evés és az érzelmek, amikben élünk, amik meghatározzák az életünket. Sokan, sokszor egyfajta hullámszerűen étkeznek, ami abból áll, hogy fogyókúrák, és evészetek követik egymást. Vagy koplalások és zabálások. Vagy diéták és "off-napok"....végülis tök mindegy, hogy hívjuk őket. Az egyik végletből simán lehet súlyos étkezési zavar, (anorexia, bulimia) a másik véglet talán az, amikor a hullámzás amplitúdója nagyon kicsi, a környezet észre sem vesz semmit, de itt is fennáll néhány veszély: ortorexia, exorexia, amik szintén étkezési zavarok.

Na és akkor mit lehet tenni? Az én válaszom egyfelől az, hogy soha ne hagyjuk abba a kontrollt, és az információgyűjtést, mert a tudás hatalom, amivel sok esetben élni tudunk a problémákkal szemben. Az is segíthet, ha valahogy az evést nem a külső kényszerek hatásai idézik elő, hanem a belső kényszereké. Szóval hogy ne akkor és azt együnk, amit az adott körülmények határoznak meg, hanem figyeljünk a testünk jelzéseire. 

Persze ezek csak szavak, amiket leírni könnyű...sőt felfogni, megérteni sem nehéz. Ami nehéz, az felismerni az éles helyzetben, hogy hoppá, most van! Most van, hogy nem is vagyok éhes, mégis enni fogok. Most van, hogy azért fogok enni, mert megkínálnak, és nem akarom visszautasítani. most van, hogy azért fogok enni, mert baromira unatkozom. Vagy mert ott a kaja a tányéron. vagy mert nem akarom kidobni. Vagy mert anyám/gyerekem/férjem/feleségem/stb. örömmel készítette. Vagy mert szülinap van. Vagy mert munkaebéden vagyok. Vagy mert a másik is eszik. Vagy mert jaj, de finom. Sorolhatnám még sokáig. 

Szóval a kemény dió nem a megértés, hanem a felismerés, és az erő, hogy a felismerést megvalósítás kövesse.

Wednesday, 4 January 2017

Alapfogalmak

Fontos, hogy mindig tisztában legyünk az alapfogalmakkal. Mai hír, hogy a Vatikánban nyílt egy gyorsétterem, és hát abban a házban, ahol több bíboros is lakik, és hát az egyház rosszallja a dolgot, mert "egészségtelenek a termékei" a cégnek. De azért kiadták azért a gyönge 30ezer eurós havi bérleti díjért, amit senki más nem volt hajlandó kifizetni.

Namost akkor tegyük tisztába: a gyorsétterem azt kínálja, hogy valaki a negyedórás ebédszünetében beszédül, akkor 15 perc alatt megkapja a kajáját, és meg is eszi. 15 perc alatt meleg ételt ehet, teli energiával. Bónusz, hogy finom is. Ez a gyorsétterem alapja, ami a nevében is benne van. Hogy a termékei egészségtelenek? És tessék mondani a Vatikánban lehet valahol csokoládét kapni? Vagy cigarettát? Azok nem egészségtelenek? Micsoda álszentség....

A társadalom ma már szinte mindenhol a piacgazdaságra épül, ami azt jelenti, hogy akkor tud fent maradni valaki, ha piacképes, eladható terméket forgalmaz. Egy ételnél mi az eladhatóság legfőbb szempontja? Az, hogy egészséges legyen? Persze hogy nem. Az, hogy finom legyen. Mert az emberek akkor mennek oda enni, ha ízlik nekik az étel. Lehet-e akkor követ vetni a gyorsétteremre, ha pénzt, fáradtságot nem kímélve igyekszik minél finomabb termékeket forgalmazni? Igen, monosodium glutamát, igen, finomított CH. Mellette szigorúan ellenőrzött olajhőmérséklet, higiénia, és sorolhatnám tovább. Az eredmény: mindig ugyanolyan minőségű, ízű, alapvetően finom étel. Mi a gond?

A gond akkor van, ha egy olyan cég termékei nem egészségesek, akinek a fő profilja éppen az, hogy egészséges ételeket kínál. De a gyorsétteremnél erről szó sincs. Ha betiltatnánk ezeket, csak azért, hogy ne eshessünk kísértésbe, hogy beszédülünk a fogyókúra közepén, és besajtburgerezünk, az egyfelől nem lenne fair azokkal az amberekkel, akik nem diétáznak, másfelől a saját gyengeségünket erősítenénk vele.

A másik mai hír, hogy az angol közegészségügyi szolgálat szerint a gyerekek túl sok cukrot fogyasztanak, a napi ajánlott mennyiségnek több mint a felét még iskolába menet előtt elfogyasztják. Engem az akasztott meg, hogy mi az, hogy napi ajánlott mennyiség? Cukorból? A 4-10 éves gyerekek a cikk szerint kétszer annyi cukrot fogyasztanak, mint amennyit kellene. Nos, én máshogy gondolom. A testnek energiára, kalóriákra van szüksége, nem finomított cukorra. Én azt gondolom egyáltalán nem kellene finomított cukrot fogyasztania a gyerekeknek. A sok elfogyasztott cukortól egyre kevésbé vagyunk képesek az alapanyagok édes ízét megérezni. Sokan azt sem tudják, hogy a sárgarépa vagy a zöldborsó önmagában is édes. Mert nem érzik annak, annyira hozzá van szokva a szervezetük a sok mesterségesen finomított cukorhoz.

Szóval az alapfogalmakat magunknak kell meghatározni, mert mások nem biztos hogy ugyanúgy gondolkodniak, mint mi.

Sunday, 1 January 2017

500



Többféle túlsúlyos ember van.Vannak azok, akik jelentős mértékű túlsúllyal rendelkeznek, és nekik SOS szükségük volna a gyors és eredményes fogyásra. Aztán vannak az általam csak "szalonkövér"-nek tituláltak, akiknek van túlysúlyuk, de a társadalom nem helyez akkora nyomást rájuk. Ha férfiakról beszélünk, akkor a társadalom által megbocsájtó-elnéző irányszavak a következők: egészséges sörhas, mackó-típus, emberes, tekintélyt parancsoló...ha nőkről beszélek, akkor általában a "szülés tönkretette a testét", vagy a "x gyerek után most mit tehetne" azok a mentségek, amik kifogásként felmenthetik az embert a lefogyás kényszere alól. Szerintem ez a legnagyobb halmaz, és itt van az az újabbnak mondható trend, ami nemcsak elfogadhatónak, hanem menőnek tartja a férfiaknál "Dad-body", azaz "apuka-alkat" megjelenést, ill. a nőknél a "fogadd el magad"," így vagy szép", és "az igazi nőn van mit fogni" kifejezésekkel lelkesíti a túlsúlyosakat.

Aztán vannak azok, akikről az átlagember nem mondaná meg, hogy túlsúlyosak, és igazából nem is azok, de minden vágyuk, hogy pl. 5 kilótól megszabaduljanak, ezért hajlamosak magukat egy kalap alá venni a fenti csoportok akármelyikével, és beállni a kövérek mögé/közé a sorba. A felsorolás végén még ott vannak, akik azt mondják magukról, hogy ugyan nincs súlyfeleslegük, de nem is szeretnének, ezért úgy étkeznek, edzenek rendszeresen, stb...hogy ez ne fordulhasson elő velük. Jelentős részük ha akarna sem tudna kövér lenni, és csak nagyon kicsi részük az, akik valóban az életmódjukkal gátolják meg az elhízást.

Szóval a kis kitérő után most a nagy mértékben elhízottakhoz írnék, tekintve, hogy én is ide tartoztam. Nekik azért nehéz elindulni ezen az úton, mert hogy úgy mondjam a lejtő legalján vannak, és elképesztő mennyiségű munka kell ahhoz, hogy egyáltalán valami apró jele legyen az eredményeknek.

Nekem másfél évig tartott a művelet....500 nap. Nagyon hosszú idő, és bizony több, mint 50 kiló fogyás után vették észre csak a környezetem, hogy változik valami a megjelenésemmel kapcsolatosan. Ezeknek az embereknek szerintem a sikeres kezdetekhez a következők mindenképpen kellenek:
  • Igazi, mélyről jövő, erős motiváció, ami nincs kapcsolatban külső tényezőkkel. Csak saját magammal, senki mással.
  • Apró léptek. Ha hirtelen túl magasra tesszük a lécet, akkor annyira reménytelennek tűnhet a siker, hogy könnyen eldobjuk és nem vállaljuk be.
  • Fanatizmus. Makacs, sokszor irreálisnak ható elszántság, hogy az adott kitűzött célt minden körülmények között telejsítsük. Minden körülmények között.
  • Hit. Ha nem hiszek magamban, akkor el is könyvelhetem a kudarcot nyugodtan. Ha fogódzót keresel, akkor nézz szét...itt vagyok példának okáért én magam, nálam láthatod, hogy egy egyszerű átlagember is képes rá minden segítség nélkül, szóval semmi okod nincs, hogy ne higgy magadban. És ha magadban hiszel, az látszik is rajtad, és mások is hisznek majd...egyre többen. És ez képes további erőt adni.
Talán ezek legfontosabb dolgok, ami nélkülözhetetlenek. Persze kell még mellé kitartás, erő, türelem, és még oldalakon át sorolhatnám, mi még. De ezek csak olyan szavak, kifejezések, amik szinonimái egymásnak. 

Ha úgy veszem, 500 nap nem is olyan sok. Szép kerek szám. Ahhoz viszont elég sok, hogyha ennyi időn át képes vagy nem szem elől téveszteni a célt, akkor jó eséllyel képes leszel a teljes életmódváltásra is.