Friday, 1 September 2017

Fitness titkok hölgyeknek, negyven felett.....

Azt hiszem az kor és nem független, hogy hányszor szeretnénk célzottan egy bizonyos testrészre koncentrálva diétázni és/vagy edzeni. Hogy csak onnan menjen le a felesleg, vagy csak oda kerüljön extra izom. Sajnos  tipikus erre a korosztályra, hogy csípő és has környékén elkezd nőni a méret, még akkor is, ha egyébként a delikvens odafigyel arra mit eszik, és még edz is rendszeresen. Shawna Kaminsky a téma nagy szakértőjének számít, több könyv, tanulmány is fűződik a nevéhez, valamint befutott trainer, blogger és publisher. Szóval mondhatjuk, hogy profi. Nézzük hát a javaslatait:

·         Dobd el a futógépet! – Bizony, azt javasolja, felejtsd el a futópadot/szobabringát, és bármilyen cardio eszközt. Add el, élvezd a felszabaduló helyet a lakásban....mert csak a tested önmagában bőven elég lesz. Ugyanis az eddigi hosszan tartó, lassú kardióedzéseidet váltsd fel intervallumedzésre, magas intenzitású, rövidebb ideig tartó szakaszokkal. Squat jump, vagy helyben sprint futás tökéletes például. Íme egy konkrét példa:
o   Guggoló terpesz pozíció (squat), karok hátul, innen ugorj fel magasra, feltartott karokkal
o   Próbálj meg minél lassabban visszaérkezni a guggoló pozícióba
o   Módosíthatod úgy, hogy nyújtózz, mintha el akarnád érni a plafont, de ne ugorj fel, a talpad maradjon a földön
o   Minél mélyebbre guggolsz, annál hatékonyabban dolgozik a comb

·   Mozgasd meg a súlyod! – Minden nőnek el kell kezdeni valamit, amivel növelni tudja az állóképességét, ha testzsírt akar veszíteni. Az a cél, hogy növeld az izmaid mennyiségét! Az izom egy aktív, kalória-égető szövet, ami segíti az erős anyagcsereműködést. A legnagyobb oka annak, hogy ez a korosztály hízni kezd, az az, hogy ugyanannyit eszünk, mint eddig, de a nyugodtabb életmód miatt izmokat veszítünk! Alapvető tévedés, hogy ebben a korban a nőknél lelassul az anyagcsere! Ha heti 3-4 alkalommal olyan edzést végzünk, ami izomgyarapodást eredményez, igenis a húszas-harmincas éveink-beli önmagunk lehetünk. Íme egy lista a súlyzós edzés előnyeiről:
o   Több zsírt fogsz elégetni, mint csak kardióval
o   Jobb lesz az alakod
o   Gyorsabb lesz az anyagcseréd a több izom miatt
o   Erősebb leszel, és több mindenre képes
o   Erősödnek a csontjaid, jobban ellenállsz a csontritkulásnak
o   Erősebbek lesznek az ízületeid, és kisebb kockázattal sérülnek meg

Mi a legjobb gyakorlat? Pl. a nem eléggé megbecsült fekvőtámasz. Nincs benne semmi új, egyszerűen úgy jó, ahogy van. Sokan panaszkodnak arról, hogy hiába minden felsőtest-edzés, a hát és a kar hátsó izmai közben elpuhulnak Ezekre az izmokra tökéletesen és célzottan hat a fekvőtámasz. A kulcs az, hogy a hátunkat mindig egyenesen tartsuk. Ha a testsúlyunk túl nagy, akkor fokozatosan szoktassuk hozzá magunkat a teljes terheléshez.

Feszes hasat akarsz? Hagyd abba a hasprést és a felüléseket! A plank a leghatékonyabb edzés erre a területre. Ez mindig egy érzékeny pont ennél a korosztálynál, de a plank célzottan a hasi területre fókuszál, és sokkal biztonságosabb, mint a hasprés. Az erős törzs csökkenti a fájós hátat, és javítja a tartást is. Minél tovább tartsd az egyenes hátat! Ha eleinte nem vagy elég erős, térdelj! Ahogy egyre erősebb leszel, úgy told ki az időt, és hamarosan válthatsz térdről lábujjra! Mielőtt észbe kapnál, sokkal erősebb és laposabb hasad lesz!

Az igazság a diéta mögött:
Vannak bizonyos alaptételek az étrend témakörben. Az egyik ilyen, hogy akármilyen komoly edzést is végzel, megfelelő étkezés híján nem fogod elérni a célod! A fenti gyakorlatok kiválóan fejlesztik a megfelelő izmokat, de hiányos étkezéssel egyáltalán nem fognak értékelhető eredményt hozni. A másik ilyen alaptétel az, hogy a "diétázás", vagy a "fogyókúra" a legjobb módszer a hízásra! A drasztikus kalóriacsökkentés lassabb anyagcseréhez vezet. A lassabb anyagcsere súlygyarapodáshoz, és sokaknál ez egy körforgásba kezd, aminek sosincs vége. Ettől boldogtalan és egészségtelen leszel. A megfelelő táplálkozás összeállítása viszont megháromszorozhatja akár a legkeményebb edzésterv által előirányzott eredményeket! A három fő tanácsom:
1.       Egyél 5-6 alkalommal egy nap. Ezzel elkerülöd, hogy egyszerre túl sokat egyél, és sosem leszel nagyon éhes. Ugyanakkor a tested érzékelni fogja, hogy folyamatosan érkezik az ellátmány. Ez fel fogja gyorsítani az anyagcserét, ami segít elégetni a felesleges zsírt.
2.       Minden étkezéssel vigyél be fehérjét! Ez stabilizálja a vércukrot, és kontrollálja az étvágyat!
3.       Csökkentsd a keményítőt tartalmazó szénhidrátokat és növeld a rostban gazdag szénhidrátokat! Kerüld a finomított cukrot! Anyukádnak igaza volt: egyél sok zöldséget! Mérsékeld a kenyeret és a tésztát! És soha ne igyál kalóriákat! Kerüld a cukros üdítőket, és gyümölcslé helyett egyél egész gyümölcsöt!

A negyven körüli nők gyakran érzik magukat fáradtnak, megviseltnek, leharcoltnak. Ne hidd el a sztereotípiát! Otthonodban elvégzett gyakorlatokkal igenis lehetsz fitt és életteli! Az erősebb szívveréssel járó, kihívást jelentő feladatok segítenek a problémás területeken! A fitnesz és a fogyás nem ördöngösség, de kell hozzá egy kis kitartás, és némi szándék, hogy szakítsunk időt rá!

Wednesday, 23 August 2017

...nincs jobb dolgom...avagy saláta mindhalálig?

Van az a mondás, amikor azt mondják, valakinek az élete forog valami körül. Ezt általában arra értik, hogy az illető ember életének a nagy részében egy bizonyos téma van jelen. Azért cselekszik, az motiválja. Általában amit gondol, amit tervez, az mindig e téma körül forog. Mondjuk például egy munkamániás cégvezető, aki vezet egy bármekkora céget, és aludni is csak ritkán jár haza, annyira beleássa magát a tennivalókba. Vagy egy élsportoló, aki napi nyolc órát edz, mert mondjuk készül az olimpiára. Vagy egy elkötelezett kutyatenyésztő, aki hajnaltól késő estig a kutyáival foglalkozik. Vagy egy vidéki gazda, aki még egy nap szabadságra sem megy soha, mert nincs aki megetesse az állatait. Vagy egy elhízott kényszerevő, akinek a gondolatai 10 percenként arra kalandoznak, hogy mit lehetne enni. Esetleg egy alkoholista, aki folyamatosan keresi a lehetőséget a lerészegedésre.

Mint minden az életben, ez is lehet többféle. Lehet megszállottság, lehet elkötelezettség, lehet profizmus, lehet hobby. Attól függően, ki mennyire mászik bele, és hogy mennyire képes elmélyedni benne. Mondjuk jellemzően a mondást, hogy e körül forog az élete, akkor szokták mondani, ha más szinte nincs is jelen, ha mindig, minden erről szól.

A legtöbb súlyosan elhízott embernek az élete az étel körül forog. Az evés mint cselekmény, és az étel, mint beszerzés, elkészítés, tárolás, stb. körül. Ez sokszor nem egyértelmű, de ha bárki alaposabban a mélyére ás, akkor láthatja, hogy bizony dehogynem. Ha valaki nagymértékben el van hízva, és ráveszi magát a lefogyásra, akkor azt kizárólag úgy fogja tudni eredményesen végrehajtani, ha komolyan veszi. Ha onnantól nem az étel, hanem a fogyás körül kezd forogni az élete. Nem hobby-szinten, hanem inkább a másik véglet felé haladva, a megszállottság szinten. Lehet elvakult, fanatikus, elmebeteg, nemnormális....ránk süthetnek sok bélyeget menet közben, de kiirtani egy olyan addigi beidegződést, ami az emberi élet legelemibb ősi ösztönére épült fel - azt hiszem nem lehet félvállról. Igen, kell hozzá elkötelezettség. Mert szembe kell menni az egész addigi életfelfogással. Mert meg kell változni. Máshogyan kell gondolkodni dolgokról, más szempontok felől kell megközelíteni egy kérdést, más prioritást kell találni, és így tovább. Nagyszabású a történet mindenképpen.

Jelenti-e ez azt, hogy ha valaki megváltoztatja az életmódját, akkor elveszíti az összes érdeklődését minden egyéb irányba? Jelenti-e ez azt, hogy ha lefogy, onnantól kezdve nincs család, nincs szórakozás, nincs munka, nincs hobby, hanem ultramaraton van, meg ironman, meg súlyzók és edzőtermek, és saláta mindhalálig...?

Jelenti-ez azt, hogy mostmár az életem soha semmi másról nem fog szólni? Hogy már nem érdekel semmi és senki, hogy nincs se Isten se Ember, csak az edzés meg a diéta? Hogy aki ebben él, annak nincs jobb dolga ezeknél, és nem is lesz soha?

A válaszom: Nem. Ez nem ezt jelenti. Ez azt jelenti, hogy ha eddig a zabálás volt a központi elem, akkor most már nem lesz az. Ez azt jelenti, hogy az élet ezer új területen nyílik ki, és új lehetőségek sora lesz majd elérhető. Tehát mert lefogytam, azért nem fogom elhanyagolni a gyerekeimet, mert az összes szabadidőmet a teremben töltöm, hanem adott esetben fogom a kölykeimet, és együtt elmegyünk túrázni vagy biciklizni - mert most már én is képes vagyok rá. Nem lettem érdektelen és unalmas. 

 Természetesen vannak szélsőséges esetek, ahogy mindig. Ahogy más témában is mindenhol vannak, akik pengehátú lovon vágtatnak, és nem tudnak megmaradni felül. De óriási hiba lenne bárkinek azért eldobni magától az életmódváltás lehetőségét, mert egy rosszul elképzelt világtól retteg. Mert egy nem létező, általa hibásan kreált defektes valóságtól menekül. Persze hogy félünk. Persze hogy bizonytalan minden. De egyvalami állandó: az egyéniségünk. Saját magunk szilárdan állunk a körülöttünk mozgó-forgó, lüktető és mindig gyorsan változó világ közepén. A gombon a saját kezünk van. Ne féljünk tehát változtatni, változni, mert minden csak rajtunk múlik.

Monday, 21 August 2017

Büszkeség és balítélet



Nyilván mindenki életében akad olyasmi, amire nem büszke. És olyan is, amire igen. Az elhízás témaköre elég színes palettát nyújt ebben is. Mert ugyan ki lenne büszke arra, hogy elhízott? Senki. Talán szégyellni kéne...? Ki tudja...? Mindig van valami, ami a háttérben dolgozik. Mindig van mentség, mindig van kifogás is. És mindig léteznek valódi okok, valódi akadályok, igazi nehézségek. Mert az élet már csak ilyen összetett.

A kövérségnek vannak fokozatai. Van, akit úgy lekövéreznek, hogy a BMI szerint meg sovány. Gondoljunk csak a modell szakmára. Aztán van, aki saját magát is kövérnek látja, pedig sovány. Olyan is van, aki magát tökéletesnek látja, pedig valójában túlsúlyos. Aztán van olyan kövér, aki csak esztétikai kövér. Tehát van rajta felesleges súly, de ez nem okoz egészségügyi problémát, nem okoz semmilyen funkcióvesztést az életben, egyszerűen csak van és kész. Ez a szegmens valójában nem túl széles, hiszen a túlsúly mindenképpen megterhelő az ízületeknek, a keringésnek, tehát előbb-utóbb valamilyen formában csak lesz valami következménye, de ismerjük el, létezik olyan, hogy mindez elhanyagolható. Ebben a szegmensben a társadalmi és az individuális megítélés dönt. Tehát lehet, hogy a szomszéd vagy a butikoscsaj kövérnek gondol, sőt, lehet hogy én is annak gondolom magam ha a tükörbe nézek, és lehet, hogy nem. Megjegyzem: én itt, csakis ebben a szegmensben érzem indokoltnak az önerősítő "igenis vállalom a testem, és boldog vagyok" életérzést....de sajnos egyre többször látok ilyesmit olyan helyzetben, amikor bizony nem kicsi túlsúlyról van szó, hanem olyan helyzetről, amikor komoly tennivaló lenne szükséges....Értem én, hogy népszerű az olyasmit reklámozni, ami könnyű. Könnyen talál megértő fülekre az, aki olyanokat mond, amit az emberek szeretnek hallani. Kit érdekelnek a hosszú távú igazságok....?

Tovább húzva a fonalat: a következő szint az a kövérség, amikor elkezdenek jelentkezni a problémák, az akadályok, és szépen lassan jön a társadalmi bélyeg is: már nem csak a butikoscsaj néz furán, hanem a konfekciórészleg sem tud olyat nyújtani, ami jó lenne. Jöhetnek a duciboltok...az én időmben még olyan ritka volt, mint a fehér holló, ma már komplett láncok vannak, amik kifejezetten túlsúlyosaknak kínálnak portékákat. Innen a legveszélyesebb az út, mert ahogy megyünk tovább, egyre meredekebb a lejtő. "Az út végén ott a halál"....sajnos. Nem nagyon találkozni viszont olyan jelentéssel, hogy a halál oka a kövérség volt. Mert ez csak közvetett. Általában szívelégtelenség, ödéma, keringési gond, stroke, stb....de nagyon sok alkalommal a kövérség ott bujkál a háttérben.

Nem vagyok büszke arra, hogy elhíztam. Nem keresek kifogást, mentséget, nem hárítom másra. Én voltam. Ezen a világon semmi sem történik ok nélkül de az még se nem mentség, se nem kifogás, maximum egy lehetőség az analizálásra. Mindezektől függetlenül én voltam az, aki a számba tettem az ételeket, aki megrágta és aki lenyelte. Nem más. Szerintem senki sem lehet büszke arra, hogy elhízik.

Na és a lefogyás? Igen árnyalt a kép megint. Alapvetően két irányból látom lehetségesnek: külső kényszer vagy belső indíttatás. A külső, ha valaki vagy valami megadja a lökést. Mondjuk egy orvos, aki felfest egy nem túl biztató képet. Vagy mondjuk egy partner, aki elhagy. Szóval ha nincs más választásom ahhoz, hogy normálisan tovább éljem az életem, csak a fogyás. Ezt gondolom én külső kényszernek. Belső indíttatásnak pedig azt, amikor nincs ilyen külső kényszerítő erő, hanem kvázi elegünk van, és változni akarunk. Amikor megérett bennünk az elhatározás olyan nagyon, hogy a szándékot tettek kövessék.  

A lefogyás mindkét irányból megvalósulhat. A cél elérése szempontjából mindegy milyen úton jutunk el odáig. Egyformán sikerként könyvelhető el ha a változást akarjuk és a változást elérjük. Jogunk van büszkének lenni akármelyik irányból jöttünk. Ettől függetlenül lehet jobb és rosszabb kevésbé jobb a módszer. Szerintem a belső indíttatás a jobb, mint a külső kényszer, két alavető ok miatt:

  1. Ha külső kényszerből indulunk, akkor az azt jelenti, hogy már történt valami olyan dolog, már elindult valamilyen olyan folyamat, ami nem jó. Egy kialakuló cukorbetegség, egy megterhelt ízületből adódó gond, egy lelassult keringésből eredő probléma, és így tovább. Tehát már túl vagyunk egy nem, vagy csak nagyon nehezen visszafordítható folyamaton, ami az egészségünk szempontjából nem jó.
  2. Ha továbbnézünk, és megvizsgáljuk, hogy a lefogyás után mi következik, két fő utat láthatunk: visszahízás, vagy súlytartás. Ha meg akarjuk tartani az eredményt, akkor szükségünk lesz arra a belső indíttatásra, egészen életünk végéig. (Úgy sem biztos, hogy összejön, de legalább esélyes) Vagy folyamatosan külső kényszerek fognak visszarugdosni arra az útra, ahol haladnunk kéne. Viszont minden kitérőnél egyre rosszabb állapotba kerül a testünk.
Szóval véleményem szerint a legjobb út az, ha az életmódváltás nem külső, hanem belső irányból indul.

Érdekes kérdés, vajon van-e példaértékű fogyás? Első körben azt mondanám nincs, mert predesztináltan ott van a problémakörben, hogy valaki el volt hízva, tehát eleve nem lehet jó példa senkinek. Ezen túllendülve viszont feltehetem úgy a kérdést, hogy az elhízottak esetében lehet-e jó példát állítani? Lehet. A sokféle lefogyási lehetőség közül hiszem, hogy vannak jobbak és rosszabbak. A jobbak közé egyértelműen az orvosi beavatkozás nélküli, belső indíttatású fogyásokat sorolom, ahol az emberi elme irányít, és nem a kés, vagy a kemikália. A kevésbé jó is jobb, mint a rossz, és a rossz is jobb, mint a semmi. Mert a dolgok relatívak általában.

Büszkének lenni és ítélkezni olyan emberi, gyarló cselekedetek, melyeket mi emberek általában így vagy úgy, de megteszünk. Szándékosan vagy véletlenül, jót akarva vagy gyűlölködve, szerényen vagy arrogánsan, korrektül vagy igazságtalan módon, jogosan vagy jogtalanul. 

Azok akik ebben a kérdésben sok tapasztalattal bírnak, érezhetnek némi társadalmi felelősségvállalást....azok irányába, akik keresik a válaszokat. A világ jobb hely lenne, ha azok, akiknek van mit átadni átadnák, és azok, akiknek kell, átvennék a hasznos információkat.

Saturday, 19 August 2017

Önmagaddal jóban lenni

A múltkorjában történt, hogy egyszer hazafelé jöttem biciklivel, elég jó tempóval, és egyszercsak megelőzött egy másik bringás. Írtam is akkor ide a blogba egy posztot erről. Kábé arról szólt, hogy ne másokhoz mérjük magunkat soha, mert annak úgysincs értelme. Mérjük önmagunkhoz. Ehhez kapcsolódik az, amin ma reggel gondolkodtam: Hogy önmagunkkal kell jóban lenni. Biztos vagyok benne, hogy a boldog élet egyik kulcsa ez. Itt csúszunk el oly sokan és oly sokszor. Hogy valaki másnak akarunk megfelelni, valaki más elvárásainak, elképzeléseinek, céljainak, vágyainak leszünk a megszállottjai ahelyett, hogy önmagunkra koncentrálnánk. A saját magunk lehetőségeire, a saját magunk képességeire, a saját magunk eredményeire. És így tovább.

Vesszőparipám lassan már, hogy csak egy életünk van. Ki kell szűrni belőle a salakot, és az igazi értéket észrevenni. Azzal foglalkozni, ami örömet okoz. Annyira belemenni valamibe, amennyire jól esik. Akkor is ha esetleg más valaki azt nem tartja elég jónak, elég szükségesnek, vagy éppenhogy túl soknak vagy túl kevésnek gondolja.

Az életben létrehozott egyensúlyban nagy szerepet gondolok annak, hogy elengedjük ezeket a szükségtelen kötelékeket, amik másokhoz, más emberekhez, vagy más eszmékhez kötnek....és képesek legyünk arra, hogy jó értelemben énközpontúvá tegyük az életünket. Hiszem, hogy az önzésnek is van "Jedi oldala"...hogy az önzés is lehet hasznos, ha az Én-t kiterjesztem azokra, akik hozzám közel állnak. Nem hamis eszmék mellett, nem megtévesztett fiozófiák mentén kell önzőnek lenni, hanem úgy, hogy a színtiszta, belülről jövő érzéseket preferálom minden mással szemben.


Friday, 18 August 2017

Relatív idő

Apám egyik gyakran ismételgetett beszólása volt, hogy minden relatív. Azaz viszonylagos. Azaz minden olyan, amilyen irányból nézed. Ahonnan hozzáálsz. Öregszem én is mint mindenki, és ahogy ez a folyamat halad előre, úgy döbbenek rá, hogy egyre inkább megszámlálható az, ami előttem van. Hogy ki tudja, hány nyár lesz még. Nekem. Hány Karácsony. Hány alkalom erre vagy arra. Nem akarok melankóliázni, csakhát van ennek kapcsolódási pontja az életmódhoz is.

Méghozá relatíve....mert nézhetem/érezhetem úgy is, hogy ki tudja mennyi van még hátra, ergo nem hagyok ki egy rákóczitúróst sem, és nem megyek el egy brassói mellet sem....hiszen az időm véges, ha úgy hozza az alkalom, a lehetőség, a helyzet, akkor muszáj élni vele, merthát az élet rövid....

Vagy nézhetem onnan is, hogy minél öregebb vagyok, annál inkább vigyáznom kell az egészségemre, az állapotomra, és annál inkább ellen kell állnom a "rossz" ételek csábításának, hiszen ahogy múlik az idő, úgy öregszik a testem, és úgy lesz egyre nehezebb felvenni a harcot a feleslges kalóriákkal szemben. 

Persze senki nem képes a jövőbe látni. Nem tudhatom ahogy senki sem tudhatja mit tartogat számunkra az élet. Mégis döntéseket kell hozni szinte minden pillanatban. Komoly és kevésbé komoly dolgokban is. A mindennapok apró döntéseiből áll össze az életünk. Azok által válunk azzá, akik vagyunk.

A mindennapi kis aprócseprő dolgok mögött meg kell, meg kéne látni a hosszútávú, nagyobb hatókörű következményeket. Ez nem könnyű, mert túl kell látni önmagunkon. Ki kell lépnünk a mostból, és be kell kukkantanunk a lehetségas "majd"-okba. És azok mérlegelésével kell meghozni a döntéseinket. 

Wednesday, 16 August 2017

MIért nehéz

Visszatérő téma, hogy miért olyan nehéz egy életmódváltás. Egy kimutatás szerint a magyarok 84 százaléka diétázik folyamatosan. Ebből talán nem túl merész arra következtetni, hogy a szándék ott van az emberekben, tehát nem arról van szó, hogy kishazánk túlsúlyos polgárai jól érzik magukat a bőrükben és köszönik, nem akarnak változtatni. Biztosan vannak ilyenek is, de a többség változtatni akar.

Mi állhat a változás útjába tehát? A szándék nagyon fontos, mondhatni a legfontosabb. De önmagában kevés. Ha elégedetlenek vagyunk a jelenlegi helyzettel, akkor könnyű meglátni, hogy az eddigi életmód, az eddigi étkezési és mozgási szokások, az eddigi munkabeosztás, az eddigi rutin...egyszóval az egész eddigi életünk folyása vezetett ide, ahol vagyunk. Világos tehát, hogy ha változást akarunk a testképünkben, az egészsgünkben, a fittségünkben, stb....akkor fel kell hagyni az eddigiekkel.

Igenám, de nem véletlenül alakul mindenkinek az élete olyanná, amilyen. A körülmények, a történések, az állapotok, a lehetőségek lökdösik az embert tovább. Próbáljuk irányítani, próbálunk beleszólni, ellenállni....de hol sikerül, hol nem. Egy vonatot nem könnyű letéríteni úgy a sínekről, hogy ne boruljon fel a szerelvény. Hirtelen lelökni nem lehet, meg persze ledumálni sem. Kell egy terv, kellenek eszközök, mint fék, váltó, kell kompatibilitás a rendszerhez, hogy ne ütközzünk össze más vonatokkal, és így tovább.

Ugyanígy az életmódváltás sem megy egyik pillanatról a másikra. Nem könnyű változtatni az évek, évtizedek nem véletlenül kialakult rutinján. Kevés embernek áll rendelkezésre korlátlan mértékben az idő, a pénz, a lehetőségek. De ha így van, önmagában persze az is kevés. Összmunkára van szükség. Nem kell a világ ideje, pénze, de valamennyi mindkettőből kelleni fog. Nem kell a világ legújabb, legdrágább kondigépparkja, ahogy nem kellenek feltétlenül a legmenőbb extra élelmiszerek sem.
Az életmódváltás komoly dolog, ami hosszú folyamat, nem lehet elkapkodni. Lehet nagy elánnal, elszántan nekivágni, de okosan át kell gondolni, hogy hol és hogyan térhetünk le az eddigi útról. Hogy hol és hogy zökkentsük ki a szerelvényünket a kötött pályáról.

Tuesday, 15 August 2017

Nyaralás és életmód

A klasszikus gondolatok, a megszokott kérdések, a konstans dilemma....lenni vagy nem lenni? Enni vagy nem enni? Lazítani, vagy feszülni? A mindennapokban az ember odafigyel, számol, analizál, mér, tervez, dokumentál. Az eredmény látható, érezhető, tapintható, mérhető. Ám amikor eljön a lazítás ideje mi történik? Csökkenő mozgás, növekvő kalóriaszám, és egészségtelen életmód. Jó ez nekünk?

Azt hiszem igen. Igen, mert ha nem lazíthatok soha, akkor nem jön ki a gőz, ami addig halmozódik csak. Akkor nehéz értelmet, örömet, boldogságot találni az életben. Akkor sem céltalan, de sokkal kevésbé szórakoztató. Azért persze van egy határ, tehát cukros üdítőt és csipszet még a nyaralás alatt sem fogyasztottam, de süteményt, túró rudit, rántott húst, sóskát és tökfőzeléket igen. És persze csokoládét, mert azt akármikor akármilyen mennyiségben képes vagyok fogyasztani. Meg marcipánt.

Most már évek óta úgy alakul a súlygörbém, hogy egész évben ereszkedik, majd nyár közepén, és  évvégén megugrik. De a trend nagyjából ugyanaz, ahogy a középérték is viszonylag állandó. Néha elfog a kétely (szokásosan), hogy jól van-e ez így, hogy nem lenne jobb inkább, ha a nyaralás alatt is folytatnám a szigorú étrendemet, és a napi edzéseimet. Biztosan létezik olyan ember, akinek ez a fajta megállás nélküli hajtás jó és kell is, de úgy gondolom, én nem ilyen vagyok. Alapvetően három lehetőséget látok:

  1. Élem az életem ahogy tudom, és amikor nyaralok/karácsony van, akkor felcsúszik pár kiló, ná und...? Az eredmény: néhány évtized alatt ledolgozhatatlan nagyságúnak tűnő hájtömeg, és jöhetnek a kifogások a génekről, a pajzsmirigyről, meg a vastagcsontúságról. Ja, meg hát ekkora túlsúlytól amúgy sem lehet megszabadulni, max. gyomorbypass-al vagy valami hasonlóval
  2. Szarok rá, hogy nyaralok, én tartom magam a szigorú étrendhez, a  napi két óra edzéshez, nem érdekel, hogy mindenki körülöttem pihen és eszik. Az eredmény: én jó esetben durcimókus, rossz esetben agresszív, ingerlékeny, rosszkedvű pokróc leszek, és elrontom a saját, továbbá a körülöttem élők nyaralását.
  3. Rádolgozok évközben, és a súlyomat lejjebb viszem pár kilóval az általam belőtt optimálisnál, így van helyem "rosszalkodni", és nem kell kétségbeesnem, mikor hazaérve a mérlegre állok... eredmény: kiegyensúlyozott élet, lazítós nyaralás, amibe belefér a mama rántott húsa ugyanúgy, mint a frissen kisült mákosmeggyes a mohácsi lidiben :)

Nyilván a harmadik verziót tartom az élhetőnek, már csak saját tapasztalatból is. Mindazonáltal mint mindig, idén is gyártottam tanulságot. Van pár dolog, amivel javítható az irány, amivel csökkenthető az okozott "kár"Ezeken a területeken mulasztottam idén, de jövőre megpróbálok jobban odfigyelni. Jelesül:
  • Elegendő víz fogyasztása mindennap
  • Elég alvás/pihenés
  • A nehéz vagy a szokatlan ételek fogyasztásának a fokozatossága
Ezeket a szempontokat jobban szem előtt tartva azt hiszem még közelebb juthatok a tökéletes nyaralás megvalósításához (étrend, életmód vonalon persze)

Sunday, 16 July 2017

Tüneti kezelés

Szokás mondani nemcsak azt, hogy a fogyás a fejben dől el, de azt is, hogy minden kövérség rejt valami lelki problémát. Valami komolyabb gondot, aminek tünete lehet a kövérség. Továbbmegyek: talán a kóros soványság, a bulímia, az anorexia, az exorexia, bármilyen ortorexia lehet tünete valaminek, amit ha egyrészt felfednénk, másrészt megoldanánk, talán a megváltozott, kóros testkép vagy viselkedésprobléma is eltűnne vele.

Lehet benne valami, szerintem minden kövér ember elmereng időnként azon, hogy túl a fizikai részen mi állhat az elhízása mögött valójában. Azt most hagyjuk, hogy van, aki akármennyit eszik, mégsem kövér, pedig nyilván lehetnek nagy problémái neki is, de ott nem így jön ki a gőz, ott más szelep van valahol….Én magam is nagyon sokat agyaltam ezen, hogy miért is voltam én kövér….
Szerintem ezeket a háttereket vagy lehetetlen, vagy nagyon nehéz feltárni, biztos meg lehet csinálni, kell hozzá egy szekérderéknyi pénz, egy jó szakember, meg korlátlan mennyiségű idő hahaha….de ha nem áll rendelkezésre egyik sem, akkor mi a helyzet?

Az asztma kezelésére általában két fő hatóanyaggal indulnak: terbutalin és budesonide. Az utóbbi hosszú távú, megelőző hatással bír, az ilyen hatóanyagú készítményeket preventíve kell használni, mert ha akut probléma van, akkor nem segít. A gyors segítség a terbutalin hatóanyagú készítményekben van, azok a már kialakult légzési nehézséget úgy csökkentik, hogy ellazítják a hörgőket és csökkentik a légúti ellenállást, tehát azonnal hatnak, és a fulladást nyomban enyhítik. És ha nem fulladtunk meg, akkor elkezdhetjük a sokkal okosabb, megelőző kezelést : D


Szerintem a kövérséghez is hozzá lehet úgy állni, hogy ha nem tudjuk, nem vagyunk tisztában az okokkal, a probléma pontos eredőjével, akkor el kell kezdeni a tüneti kezelést, azaz fizikailag kell elindítani a fogyási folyamatot, és adni kell időt magunknak arra, hogy feltárhassuk a lelki okokat. Ha a túlsúlyunktól elkezdünk megszabadulni, akkor sokkal nagyobb türelemmel fogunk tudni foglalkozni a háttér feltárásával, nekem ez a véleményem. Saját példámból kiindulva arra bátorítok minden érintettet, hogy bátran vágjon bele a fizikai megvalósításba, a lelki háttérboncolgatással meg ráér :)

Thursday, 6 July 2017

Változás

Azt hinné az ember, egy életmódváltáshoz, egy lefogyáshoz, egy átalakuláshoz, leginkább ütős diétára, kidolgozott edzéstervre, kitartásra, kemény munkára van szükség. Legeslegelsősorban. Közben simán lehet, hogy ezek mellett sokkal inkább szükség van a gondolkodásmód megváltoztatására. Igen, igen, fejben dől el, ezt kábé két másodpercenként az arcunkba tolják. Fejben dől el, de mi is...?

Vajon képesek vagyunk-e arra, hogy valóban élethosszig tartó szemléletváltást vigyünk végbe? Vajon elhisszük-e igazán azt, hogy sikerülhet? Vajon nem csak helyeslést várunk a környezettől....önigazolást....a különböző mágikus pajzsmirigyproblémáktól, a genetikától, a körülmények megvátoztathatatlanságától? El tudjuk-e fogadni, hogy valóban változást jelent az életmódváltás?

Mindenki az, aki. Élete során eljut oda, ahol van. És ahogy van. Ezen őrült nehéz változtatni. Talán a legtöbb életmódváltási kísérlet ezért hiúsul meg. Mert azt az önmagunkat kell megváltoztatni, akikké váltunk sok sok év alatt. Akiket jó esetben megszerettünk, de legalább elfogadtunk. Nem a kinézetünkről beszélek, hanem az egyéniségünkről. 

Én például egészen más ember voltam kövéren. Máshogyan vélekedtem a világról, és másképp láttam benne magamat és a szerepemet. Máshogyan vélekedtem az emberekről és máshogy a világról, ami körbevett. Nyilván ezt nagyon nehéz megítélni, hiszen az ember egyébként is változik folyamatosan, öregszik, tapasztaltabb, talán bölcsebb is lesz, ahogy múlnak az évek, és persze a személyiség is képes fejlődésre, függetlenül az életmódtól. De biztos vagyok benne, hogy komoly hatással van az életmódváltás a személyiségre is.

Talán a legtöbb sikertelen életmódváltás kudarca mögött az húzódik meg, hogy nem tudjuk vagy nem akarjuk elfogadni a változást. Hogy nemcsak egy szakaszról van szó az életünkben, hanem magáról az életünkről. Hogy nem kúra kell. Nem 90 napos, nem nyárelőig tartó, hanem életünk végéig tartó tevékenység. Hogy a szokásainkat, az attitűdünket, a mindennapjainkat kell átírni. És ez nem könnyű. Nemhogy nem könnyű, de sokan láthatják/érezhetik úgy, hogy lehetetlen. Akár tudatosan, akár tudat alatt. A lehetetlen pedig úgysem sikerülhet.

Monday, 3 July 2017

Az első lépés fontossága

Mindig a legnagyobb kérdés, a legnagyobb dilemma az, hogy hogyan induljon el az ember a lefogyás útján. Szerintem ha azt írom, hogy minden túlsúlyos ember elkezdett már valamilyen projektet, aminek a fogyás volt a célja, nem tévedek. Tehát elkezdeni nem nehéz, de úgy elkezdeni, hogy eredmény is legyen.....az már bizony nehéz.

Azt hiszem, ha az összes tényező közül meg kéne neveznem a legfontosabbat, biztosan azt mondanám, hogy a mély, másoktól és környezettől független, önmagunkból táplálkozó, mélyen gyökeredző motiváció az. Tehát ha az elindulást nem egy orvosi lelet, nem egy fitymáló beszólás, nem egy párkapcsolati kudarc, nem egy másik emberrel való konfliktus idézi elő, hanem inkább egy olyasvalami érzés, amit akkor érez az ember, amikor túlsúlyosan rááll a mérlegre, és meglátja azt a számot, ami annyi, amennyi.

Vagy amikor véletlenül meglátja magát meztelenül egy tükörben. Vagy egy fotón, amin nem szándékosan szerepel. A kövér ember ha megméri magát, azt általában egyedül teszi, mondjuk a fürdőszobában, ahol rajta kívül nincs senki más. Ha akár így, akár úgy, de szembesül a számokkal/ látvánnyal, több dolog is történhet:

1. Történhet az, hogy becsukom a lelki szemeimet, elfordítom a fejem, és szándékosan úgy teszek, mintha nem létező probléma lenne. Mintha egy olyan apróság, ami az életünkben nap mint nap előfordulhat, és szembekerülhetünk vele, de megoldjuk, vagy csak simán túllépünk rajta. Mustárfoltos lesz a nyakkendőm ebédidőben, és nincs másik. Valaki letöri a kocsim visszapillantóját a parkolóban. A gyerek rossz jegyet hoz haza magatartásból...ilyenekre gondolok. Bosszantó dolgok, amiket meg kell oldani, de túllépünk rajtuk. Kezelhetem így is a túlsúly problémáját.....vagy:

2. Őszintén, megjátszás nélkül magamba nézek, és megállapítom, hogy baj van. Hogy változnom kell, mert minden nappal növelem a kockázatát annak, hogy olyan messzire jutok, ahonnan már nincs visszaút.

Azt hiszem, hogy a siker kulcsa, vagy inkább úgy fogalmazok, hogy a válasz a kérdésre ott lesz, hogyha valaki amikor a mérlegre áll, képes a második verzióra, akkor benne van a lehetőség, hogy eredményes változtatást tudjon elindítani.

Régi bölcsesség, hogy az első lépés a legnehezebb. Mert minden következő lépés mögött már van egy megtett út, ami erőt adhat, amibe kapaszkodhatunk. Elindulni tehát a legnehezebb, és talán az első és legfontosabb tennivaló, hogy ne fordítsuk el a fejünket, ne csukjuk be a szemünket, és ne bagatellizáljuk el a problémát.

Sunday, 2 July 2017

Hat éve már

Hat évvel ezelőtt ilyentájt léptem át a bűvös száz kilós határt, durván másfél éves, nagyjából lineáris fogyási folyamat során. A kiinduló súlyom 193 kiló volt, onnan indultam el, és bár egyáltalán nem tűztem ki pontos elérendő célt, mindössze azt akartam, hogy lefogyjak, kimondva-kimondatlanul azért nekem ez volt a nagy eredmény, hogy a súlyom végre kétszámjegyű legyen. Nagy öröm volt. Akkor kicsit elkapott a gépszíj, és ráéreztem a dolog ízére, tehát nem álltam le, nem dőltem hátra elégedetten, hogy hurrá, hanem mentem tovább.
Egészen addig feszítettem a húrt, amíg le nem mentem 75 kilóra. Ez nem tűnik annyira durvának, de ha hozzávesszük, hogy 185 centi magas vagyok, és levonjuk azt a 10-12 kilónyi bőrt, ami rajtam maradt a fogyás során, akkor már elég durva az eredmény. Nem bántam meg, hogy ennyire messzire mentem, két dolog miatt:
1. Érdekes élmény volt nagyon soványnak lenni. Sosem volt benne részem azelőtt. Új élmény volt, élveztem sok tekintetben. Fontos tapasztalat lett az életemben.
2. Azóta sok év telt el, rengeteget tanultam, láttam-hallottam-tapasztaltam, és ma már úgy gondolom, minden nagy fogyásnak van egy trendje, ami nagyjából egy hullámvonalszerűen a nagy súlyról lemegy valameddig, majd lassan visszakúszik egy szintre, és ott áll meg. Ez jó esetben még az ideális tartományban mozog, rosszabb esetben közelít a kiinduláshoz, még rosszabb esetben el is éri azt. Tehát ha valaki 150 kilóról lefogy 100-ra, és mindent megtesz azért, hogy megtartsa az elért súlyt, akkor nagyjából 120 körül fog stagnálni. Nem marad meg százon, ahogyan én sem maradtam meg a 75-ön (szerencsére) Szóval jó, hogy annyira lementem, mert így maradt mozgásterem a megfelelő súly bekalibrálására. Úgy is fogalmazhatok, hogy maradt helyem játszani kicsit a súlyommal.

Akkor még nem tudtam ennyire magabiztosan, hogy mekkora energia, mekkora erőfeszítés az eredmény megtartása, ma már tisztában vagyok azzal, hogy ez nagyobb feladat, mnt a fogyás. Persze akkor, amikor az ember a fogyással harcol, nyilván nem érdekli, illetve nem érzi közelinek a problémát, sőt, vállat vonva azt mondhatja, hogy a hídon ugyebár csak akkor tudunk átmenni, ha odaérünk....előbb tehát fogyjunk le, majd aztán agyalunk ezen.

Hat éve tartom a súlyomat a "kétszemjegyű tartományban". Megfogadtam magamnak, hogy soha nem leszek kövér megint. Elég volt, elég sokáig voltam az. Az élet egy nagy kerék, ami forog, és forgatja magával az embert is. A gondolatokat, a célokat, a haladási irányt, a hozzáállást....mindent.

Igazi fogyás sztori kevés van, ami nyilvánosan látható a neten....mit gondolok igazinak? Azt gondoom igazinak, ami nem külső kényszeren, hanem belső indíttatáson alapszik. Ami nem műtéti beavatkozásról, gyomorgyűrűről, bypass-ról, egyéb olyan dologról szól, amit mások csinálnak a testemmel azért, hogy változzak. Hanem ami olyan dolog, amit én csinálok magamért, hogy változzak. Régebben is sokat foglalkoztam azzal, hogy hova tűnnek el a lefogyott celebek, hogy miért nem lehet a fogyás utáni életükről is látni/hallani....

Az elhízás problémája jelen van az emberiség életében, és mindenképpen szükség lenne beszélni róla, tenni ellene, megosztani egymással a tapasztalatokat, a tippeket, a trükköket, segíteni egymásnak motiválódni, harcolni, és megoldani a felmerülő problémákat. Ez egy olyan valami, ami egyszerre jó az egyénnek, és egyszerre a társadalomnak is, meg az egész emberiség jövőképének is. A helyes életmód, az egészséges táplálkozás, a mozgásban gazdag, fitt életmód kiegyensúlyozott, boldog embereket eredményez, akik sokkal inkább képesek minden téren sikereket elérni, mint az elhízott, betegségekkel és frusztrációval harcoló társaik.

Tuesday, 6 June 2017

Újratervezés

Valamiért őszintén nem számítottam erre, hogy ez valaha meg fog történni. Hogy egy autós elüt, miközben biciklizek. Szerintem sokan vagyunk úgy azzal, hogy nem úgy ülünk be az autóba, hogy arra számítunk, hogy balesetet szenvedünk. A tőlünk 45 km-re lévő Jenkinstown parkba indultam, ez egy csodás nagy park, szarvasokkal, pihenővel, tanösvényel. Reggel kilenckor indultam, miután a srácokat elvittem az iskolába. Kicsit több mint másfél óra múlva értem oda, az út jó volt, az idő fantasztikus. Ejtőztem a napsütésben egy 10-15 percet, megittam a kávémat a termoszomból, ettem egy banánt meg egy kis sajtot, és irány haza ugyanazon az úton, amerről jöttem. 17 km után ütöttek el. Annyira emlékszem, hogy látok mellettem egy kék színű visszapillantó tükröt, majd tudatosodik bennem, hogy bassza meg, ez túl közel van. Érzem az ütést, meg hogy gurulok, és onnan sötétség. A következő kép, hogy magamhoz térek az út szélén, káromkodva feltápászkodok, és megkeresem a biciklimet, hogy az út szélére húzzam. Láttam, hogy néhány autós megállt, és láttam két alakot mellettem, akik közül az egyik beszél hozzám. Érdeklődik, hogy vagyok. Ő ütött el.

Mivel nem történt még ilyen velem soha, és enyhén kótyagos is voltam, kissé tanácstalanul álldogálltam, néztem a vérző lábamat, leoperáltam magamról az eltört sisakot, és felhívtam az egy helyen tartózkodó feleségemet, és a fiamat. A fiam, aki jogot végzett, azt tanácsolta, ha képes vagyok rá, fotózzam le mindenképpen a gázoló kocsiját, jogsiját, és kérjem el a telefonszámát is, hogy később képesek legyünk megkeresni. Ezt megtettem. A pasas biztosított arról, hogy az okozott kárt megtéríti. A fiamék azon nyomban elindultak értem. Amint kiértek (kb negyed óra), a pasas, aki elütött, és addig a félrehúzódott autóban várt, elhajtott. Mikor kiértek a nejemék, meglátták, hogy nézek ki, és azonnal rendőrt hívtak. Amikor a rendőr kiért, kiakadt azon, hogy miért ment el a gázoló, és megpróbáltuk utolérni, hogy jöjjön vissza, vegyük fel az adatait.

Persze ez nem volt olyan egyszerű, tekintve, hogy amerikai turisták voltak, és a szám, amit megadtak, amerikai volt. Az ír rendőr hivatalosan nem hívhat fel intézkedés során külföldi számot, ezért a fiam hívta fel az embert, és átadta a telefonját a rendőrnek, aki elmagyarázta neki, hogy akármilyen országból jött, olyat sehol nem lehet csinálni, hogy elgázol egy kerékpárost, majd elmegy a helyszínről. Jöjjön vissza, hogy felvehessük az adatait. Miután letették a telefont, hamarosan a központból felhívták a rendőrünket, hogy képzelje csak el, a gázoló a beszélgetés után felhívta a rendőrséget, hogy bejelentse, a fiam telefonszámát megadva, hogy őt erről a számról felhívták, és valaki rendőrnek adta ki magát. A rendőrünk nem kicsit felpaprikázva ismét megkérte a fiamat, hogy hívja fel  a gázolót, és adja a teleont át. Irgalmatlanul letolta, hogy mit képzel magáról, azonnal induljon a legközelebbi rendőrörsre, hogy felvegyék az adatait.

Közben nekünk elmondta, hogy menjünk nyugodtan tovább az orvoshoz, velünk már végzett, Innen tehát a körzeti orvosomhoz mentünk. Ő megvizsgált, kimosta az aszfaltdarabokat a térdemből-combomból, adott egy tetanust, és azt mondta, ha nem rosszabbodok, menjek vissza egy hét múlva.
Közben kiderült, hogy az amerikai turista egy bérelt kocsival gázolt el, tehát a rendőrünk megkért, hogy jelentkezzünk be a kocsikölcsönző cégnél, mert az ő biztosítójuk kell, hogy a keletkezett kárt megtérítse.

Hazatérve ahogy levettem a ruháimat, úgy derült ki, hogy gyakorlatilag az egész jobb oldalam tele van sérülésekkel....a bokám, a lábam jobb oldala végig, a könyököm, a kézfejem, a vállam, és a tarkóm. A fejemen is lett egy pukli, amellett, hogy a sisakom eltört. Ezek ugan fájdalmasak voltak, de az igazi szutyok az éjjel jött: szenvedtem, nem tudtam elaludni....aztán valahogy sikerült, de minduntalan csak a baleset járt a fejemben. Hogy hogyan történhetett, hol ütött meg a kocsi, hogyen, merre repültem, hova gurultam....meddig nem voltam magamnál, meg ilyesmi. Aztán valamikor hajnalban arra keltem, hogy baromira fáj a nyakam, minden mozdulatra egyre jobban, és rettenetesen fázom. Csatakos voltam a verejtéktől, de hideg voltam mindenütt. A szám különösen. Az egész fejem elzsibbadt, kiszáradt a szám, és nem tudtam, hogy hányni fogok-e vagy elájulok. Felébresztettem a feleségem, aki megnyugtatott lefektetett, hozott egy lavórt....és lassan jobban lettem. Valahogy eljött a reggel, nem mondom, hogy aludtam addig, de szakaszosan félálomban eltelt az idő. Mivel hétvége volt, az orvoshoz nem lehet csak úgy elmenni, úgyhogy irány az ügyelet. Mindenképpen akartam valami gyógyszert a nyakamra, mert akármerre mozgattam csak fájt. Fekve is, minden pozícióváltás, minden apró mozdulat nagyon fájdalmas volt.

Ügyelet, ott egy szimpatikus doki kifaggatott, mevizsgált, majd továbbküldött egy kórházba, hogy röntgenezzék meg a vállam és a nyakam. Irány a kórház. itt némi várakozás után egy újabb doki kérdezett ki, és erősítette meg a röntgen szükségességét. Megvolt a felvétel, azt mondták szerencsére minden rendben, írtak fel gyógyszert, amit majd a háziorvosomnak kell rendes receptre felírnia, ahova ma délután tervezünk elmenni.

Tegnap este a rendőrünk felhívta a fiamat, hogy érdeklődjön a hogylétem felől (!)....elmesélte, hogy az amerikai pali azt nyilatkozta, hogy szerinte én a szembe sávban bicikliztem, a rossz oldalon....na ezen kiakadtam megint. Hogy lehet valaki annyira arrogáns, hogy idejön Massachusettsből pár hét vakációra, egy balkormányos közlekedéshez szokott országból, kölcsönöz egy jobbkormányos autót, és elüt engem a biciklimmel, majd közli, hogy én, aki itt élek kilenc éve, és csak ebben az évben több mint háromezer kilométert mentem biciklivel az utakon probléma nélkül, én megyek a rossz oldalon....Szerencsére a Strava bizonyítja, hogy honnan jöttem és merre tartottam, sőt, még azt is rögzíti a műholdas nyomkövetéssel, hogy az út melyik oldalán haladtam, tehát bizonyíthatom az igazam...DE...rohadtul nincs kedvem évekig pereskedni, vállalva annak a költségét, plusz itt áll a bringám romokban, arról nem beszélve, hogy rettegek, ha arra gondolok, hogy felüljek egy biciklire, és kimenjek a forgalomba. Kedvem ugyan nincs, de nem fogom annyiban hagyni, az biztos. Holnap megyek a fiammal ügyvédhez, és meglátjuk, hogyan tovább.

De a lényeg: Újra kell terveznem sok mindent. A súlyom kordában tartásában szerves része volt a biciklizésnek. Futni nem tudok, nem szeretek, nem megy....úszni nincs a környéken lehetőség, a bringa az a fajta sport, ami kivitelezhető - volt eddig. Ha nincs, akkor marad a koplalás, vagy a visszahízás, amit biztosan nem fogok megengedni magamnak. Mellette a költségeim...a biciklim, a eltört órám, a széttört sisak, a szakadt kabát, nadrág, kesztyű, stb...a feleségem és a fiam kiesett keresete (azonnal otthagytak csapot-papot, hogy jöjjenek segíeni) , az orvoshoz-ügyeletre-kórházba  rohangálás költsége (üzemanyag, parkolás)....az ügyvéd, a gyógyszer, és ki tudja mi lesz még :-(

Wednesday, 24 May 2017

Bringás kihívás

1-2 évvel ezelőtt, a nagylányom mutatta meg ezt az "app"-ot, hogy milyen tök jó, mert ha biciklizek, akkor ez méri, hogy mennyit mentem, meg milyen sebességgel, mennyi idő alatt, stb. Megtetszett, és ma már szinte el sem indulok anélkül, hogy ne indítanám el a Strava-t. Valamikor hónap közepén túl vettem észre, hogy a program felületén van olyan fülecske is, hogy kihívások. Rámentem, és kiderült, hogy mindig van valami aktuális kihívás, a legfrissebb az volt, hogy "meddig jutsz el májusban?" vagy valami hasoló, szóval hogy verseny, ki mennyit teker a hónap folyamán. Ha valaki eléri az 1250 km-t, akkor hivatalosan teljesítettnek számít a küldetés. Nosza, csatlakoztam, és bár még nincs vége a májusnak, de ma sikerült átlépnem a 1250.edik kilométert, azaz a küldetést hivatalosan is teljesítettem, ami nagy örömmel tölt el.

Továbbá annak is nagyon örülök, hogy meg lehet nézni, országos szinten is a besorolást, és jelen pillanatban Írországban a majd' 1300 résztvevő között én a 20. helyen állok. Az összesített listán pedig a 4323. vagyok a több mint 209ezerből.

Jó, ezek csak számok, de engem akkor is boldoggá tesznek, mert én, akinek valaha még egy cipőfűzőbekötés is komoly előkészületet igénylő fizikai megerőltetés volt, én....aki lihegett, ha felmentem egy emeletet a lépcsőn.....én, akinek csak a zuglói óriásboltban lehetett aranyáron vásárolni mondjuk egy pólót....én, akinek harmadjára sikerült csak olyan mérleget venni, ami nem akadt ki a több, mint 190 kilós súly alatt.....szóval én benne vagyok az első 20 bringásban az ezerháromszázból!

Nagyon jó érzés. Sosem gondoltam volna, hogy lesz olyan, hogy a hét harmadik napján már több mint 300 kilométer van mögöttem két keréken, és különösebben nem vagyok kimerült sem, és az esti 30 kilométeres körömre is csak azért nem mentem el, mert ezt a posztot írom...de képes lennék rá, simán.....

Biztos az is bennem van, hogy a mélyen bennem élő kisfiú tombol....mert sosem vettek a szüleim biciklit, pedig nagyon szerettem volna. Dehát ugyebár veszélyes...ezt mondták. Én pedig mindig irigykedve láttam a többi gyereket a lakótelepen, akik száguldoztak boldogan a camping bringájukkal....szóval biztos ez is szerepel az okok között, hogy miért pont a bicikli. De a futást nem sikerült megszeretni, nyilván a rajtam maradt feleslegek -(bőr, zsírszövet, mittudomén), amiket eddig sem operáltattam le, és eztán sem fogok-, önálló életet élése sem segített benne....de végülis mindegy, A lényeg, hogy egy hosszan végezhető, nem feltétlen megerőltető, alapvetően kardioszerű mozgással együtt járó tevékenységet találtam, ami segít abban, hogy megmaradjak olyannak, amilyenre átváltoztattam magam.

Természetesen nem tudom és nem is akarom felvenni a versenyt az igazi atlétákkal, vagy a profikkal, akiknek a teljesítménye messze meghaladja az enyémet. De arra igenis büszke vagyok, hogy közel 45 évesen, 193kilós múlttal, a mindennapi életem mellett képes vagyok ilyen számokat produkálni.

Monday, 15 May 2017

Élet, trendek, gyerekek, irányok

Mostanában divat, hogy ha valaki túlsúlyos, akkor nem le akar fogyni, hanem megtanulja elfogadni magát. És micsoda fair play tőle, hogy ha vállalja a testét egy tengerparton, vagy egy strandon, vagy akár az utcán is! Értem én, hogy ez a léleknek jó…de mi van a testtel? Mi van az egészséges életmóddal, a vér értékekkel…a koleszterinnel, az állóképességgel, a fittséggel….az abilitással, ami a mindennapokban annyiszor jöhet jól….? Ugye azért gyógyír a léleknek, mert ha nem képes elfogadnia magát, akkor ott van a bűntudat, a stress, nincs lazulás, tehát az élete egy rendkívül feszült, folyamatos fogyniakarástól fáradt és erőtlen, végeláthatatlan harc. Ezzel szemben ha elfogadja magát, és “megtanulja szeretni önmagát”, akkor sokkal szebben látja majd a világot, és a világ is őt (Legalábbis “ezt állítja a sajtó” ). De kérdezem én, nem az volna a legegészségesebb, ha a lélek azért lenne ép, mert a test is az?

Tegyük fel, hogy nem megy, sajnos előfordul. A bennem felmerülő kérdés viszont ilyenkor az, hogy mennyivel lesz jobb, ha feloldozást adunk a tenniakarás alól, mert elfogadja magát, és vállalja, mitöbb, büszke rá….ha a ló túlsó oldalára esik, akkor egyenesen cikizni fogja mindazokat, akik viszont akár több, akár kevesebb erőfeszítéssel, de megoldották a kérdést, és képesek a testüket egészségesebb formába hozva tartani. Gyakran igen sok lemondással, és igen sok munkával.
Mindig felmerül ilyenkor a társadalmi szerepvállalás mértéke. Hajtjuk a pénzt, és a gyerekeink arra tendálnak, amerre a tömegmédia lökdösi őket. Megmondják, hogy hogyan kell gondolkodnunk, megmondják, hogy mi a jó. Hogy mi a trendi, a menő, és közben valahogy mintha elvesznének az értékek menet közben. Vagy legalábbis emosódnának.

Tudom, hogy én vagyok az, aki kilóg a sorból. Én vagyok az, akit elmondhatatlanul zavar, hogy az operációs rendszer jobban akarja tudni a gépemen, hogy én mit akarok és hogyan akarom. Akit idegesít, hogy miért kell “app”-nak hívni a programokat, és miért akarja minden “app” alapból mindig tudni azt hogy hol vagyok, mit nézek, mit keresek, mit írok, mik a szokásaim, mikor ülök a gép elé, és miért…..Én vagyok az, aki viszketőrohamot kapok a sok “mainstream” hülyeségtől, mégis megveszem a gyereknek a fidget spinnert, mert látom, hogy megőrül érte, és különben is mindenkinek olyan van, mert az a menő. Az is én vagyok, aki ha tehetné, sokszor Zsanklódfándám-féle rúgással távolítanám el a kamaszaim kezéből a mobiltelefont, mert nem tetszik, hogy akkora részt vesz el az életü(n)kből, amekkorát.

Közben azért az is én vagyok, aki együtt zenél, focizik, bringázik, filmeket néz, vagy snapszerozik velük, és ilyenkor több értelemben is szárnyalok, és úgy érzem, jól csináljuk. Azért azt nem mondom, hogy bármelyik gyerekem volna annyira “nem normális”, hogy biciklizés közben a menő workout mix helyett Bulgakovot hallgatna hangoskönyvként….de talán nem is baj.


Meg kell mutatni a helyes irányt, de közben több helyes irány van, és több irány van, ami lehet így helyes, de amúgy helytelen….szóval baromira nem könnyű. És visszatérve a testkép-témakörre: nagyon örülök, hogy ebben elég vastagon egyet értünk a gyerekeimmel, és hogy képes vagyok előttük jó példával elöljárni.

Monday, 8 May 2017

Ki vagyok én?

A személyiség folyamatosan változik, így minden ember nyilvánvalóan ahogy múlnak az évek, úgy lesz kicsit mindig másmilyen. Valahogy én is látom saját magam, ami nem feltétlenül egyezik meg azzal, ahogy esetleg mások látnak engem. 6-7 évvel ezelőtt kezdtem ezt a blogot, és sokmindenen mentem keresztül mostanáig. Ha valaki tizenöt évvel ezelőtt rám nézett, látott egy baromi kövér faszit, és aki ismert, azt kb azt mondhatta volna, hogy egy alapvetően vidám, extrovertált, nagydumás pali vagyok, aki imádja a gyerekeit, és a család a mindene. Hobbim a gitár volt, és otthonról irányítottam a saját vállalkozásunkat. Budapestről vidékre költöztünk a sok gyerekünkkel, legfőképpen a jobb levegő és a nyugodtabb élet miatt. A nagyfiam asztmás, ahogy én is az voltam. Egy kis faluba költöztünk, beintegrálódtunk a helyi közösségbe, ahol tulajdonképpen hamar elfogadtak, miután kiderült, hogy nem pályázunk senki állására....

Néhány év alatt, ahogy a gyerekeink egyre nagyobbak lettek, egyre inkább aggódtunk a jövőjük miatt, mert bár a vállalkozásunk nem ment rosszul, de annyira nem ment jól sem, hogy előreláthatólag finanszírozni tudtuk volna az összes gyerekünk egyetemi képzését. Ekkor merült fel, hogy külföldre mehetnénk. Angol nyelvterületet kerestünk, mert angolul beszéltünk....mondjuk a gyerekek németesek voltak, mert egy sváb faluban laktunk, de végül Írország lett a befutó. 
Azóta is itt élünk. Beintegrálódtunk ide is, és itt végre valahogy jutott energia, idő, pénz, akarat, stb. arra, hogy foglalkozzunk a testünkkel, az életmódunkkal és az egészségünkkel is. Ígyhát végül a közben 193 kilós súlyomat sikerült ledolgozni egészen 76 kilóra. Csak étrenddel, mozgás nélkül. Ezután kezdtem fokozatosan normális étkezést alkalmazni magamon, és elkezdtem a mozgás különböző fajtáit kipróbálni. Futottam, teniszeztem, bicikliztem, súlyzóztam, eveztem.....

Ha ma valaki jellemezni akarna, kb azt mondhatná rólam, hogy egy továbbra is vidám alapbeállítottságú pali vagyok, aki se nem sovány, se nem kövér, aki fél szemmel mindig az időjárást nézi, és ha teheti, felpattan a biciklijére, és megy. Heti 9-10 órát minimálisan biciklin töltök, ha jó idő van, akkor az országúti biciklimen, ha rossz, akkor a szobabringán. Olyan szinten elsajátítottam az élelmiszerüzletekben kapható termékek tápértékeit, hogy fejből tudom szinte mindennek a kalóriatartalmát, és akkor is tudom, kb hány kalóriát fogyasztok, ha valamiért nem írom fel napközben sehova. Akkor is este, lefekvés előtt az excel táblázatomba beirogatom emlékezetből azt is, hogy mit ettem, és azt is, az mennyi kalória volt.
Életem része lett nemcsak a sport, de a folyamatos kontroll is. 

Ma 101 km-t mentem egyszerre a biciklivel (háromszor álltam meg kb 5 percre pihenni), ami -de aminek csak a törtrésze is- elképzelhetetlen lett volna akárhány évvel ezelőtt. Mert változunk ugyebár...mindenki. És bizony tetszik vagy sem, a változás mértéke és iránya az bennünk rejlik. Rajtunk múlik, a tetteinktől függ. A tetteink pedig a szándéktól és az akarattól, ami képes megvalósítani a szándékot.

Thursday, 4 May 2017

A motivációról -sokadszorra.

Legutóbbi bejegyzésem óta eltelt közel egy hónap és közel ezer újabb bringán megtett kilométer. Végre nincs olyan hideg, és az eső sem annyit esik, így kedvemre "röpködhetek" a biciklimmel, amivel egyébként száz százalékig elégedett vagyok. Nagyon szeretem, nagyon kezes, pontosan tudja mikor mit akarok tőle, szóval öröm vele a haladás.

Sajnos azonban glukozamin ide, fitt életmód oda, az idő halad előre, és nem leszek fiatalabb. Bizony az ízületeim néha azért be-beszólogatnak a maguk módján. 30-40-50 km általában nem gond, de ha egy izmosabbat megyek, 80-90 km-t, vagy többet egyszerre, akkor már nyilall a térdem, fáj a csuklóm, és hasogat a derekam. Valószínűleg ebben azért az is vastagon benne van, hogy 200 kilósan éldegéltem jópár évig, amit természetesen nem lehet büntetlenül. Mindezek mellett továbbra is rajongója vagyok ennek a dolognak, és minden percét élvezem,

A jótékony élettani hatás mellett arra is kiváló a biciklizés, hogy ugyan a zene közben csak szól az ember fülébe (márha), de közben a gondolatai szabadon cikázhatnak. Nem tudom ki hogy van ezzel, de nekem nem olyan az életem, hogy akármikor nyugodtan végig tudok gondolni dolgokat. Általában mindig vagy csinálok valamit, amire figyelek, vagy beszélnek hozzám, amire szintén figyelek, vagy esetleg ezek keveréke, ami néha még akár káoszba is fordulhat :) Ilyen a nagycsalád, ez kicsit sem panasz, én imádom, ha zajlik az élet, nekem ez ad energiát. Viszont sokszor tud nagyon jól jönni az a pár óra magány, amit tekerve egyedül töltök el, mert el tudnak zavartalanul kalandozni a gondolataim, és bizonyos dolgokat végig tudok rendesen gondolni magamban.

Például ilyen dolog a motiváció. Rengeteget írtam már erről itt, hogy én hogy állok a témához. Szilárdan hiszem, hogy mindenkinek megvan az a belső motivációs pontja, amit ha megpöcköl az élet, akkor beindul, és keresztülviszi azt, amit akar. De a motivációnak kell, hogy legyen egy konstans része is, ami folyamatosan fennáll...vagy rendelkezésre áll, talán úgy jobb a megfogalmazás. Amihez nyúlni lehet bármikor. És arra jöttem rá, hogy mint annyi minden más az életben, simán lehet, hogy ez is sokkal inkább attitűd-, mint tényfüggő.

Arra gondolok, hogy tulajdonképpen bármiből lehet motivációt meríteni, és bárminek az ellenkezőjéből is. Ha valakinek megvan az a képessége/tulajdonsága/attitűdje, hogy ezt megcsinálja, akkor mozgatóerő lehet a kudarc is, és a siker is. A fájdalom és az öröm is. A könnyedség és a nehézség is. A kihívás és az elismerés is. A félelem és az öröm is.....és így tovább a végtelenségig.

Jó ezt így leírni tisztán....mert akkor kimondhatjuk, hogy egyfajta önfejlesztés során olyanná válhatunk, akik mindenből képesek motivációs erőbázist létrehozni.

Lehet hogy ez a kulcsa annak, hogy szinten maradjunk? Hogy képesek legyünk megtartani mindazt, amit már elértünk....?

Saturday, 8 April 2017

A biciklis tehénpásztor újabb kerek száma

Tegnap biciklizés közben az egyik falusi úton azt vettem észre, hogy négy tehén áll az út közepén, előttem. Pontosabban kettő az útszéli füvet csócsálta, egy pont a betoncsík közepén állt, egy pedig az út másik oldalán. Lassítottam, mert nem tudtam, most akkor mi lesz. Ahogy közeledtem hozzájuk, mind a négyen felém fordultak, és meredten bámultak rám.
Nem tudom, ki látott már közelről tehenet, én csak pár alkalommal, akkor is itt Írországban, de leginkább autóból. Hatalmas állatok. Szóval megálltam a bringával kb. két méterrel a tehenek előtt, és néztük egymást, hogy most mi legyen. Összeszedtem a bátorságom, és gondoltam, lassan eltekerek az út egyik oldalán álló és az út közepén terpeszkedő példány között, remélve, hogy egyik sem fog nekem támadni....és lassan elindultam. Nagyjából egy fél kerékfordulatot követően azonban mind a négyen egyszerre megmozdultak, és hirtelen elindultak előttem, rendezett négyes alakzatban, kettő elöl, kettő hátul. 
Én meg utánuk, lassan tekerve. Gondoltam akárhonnan is jöttek el ezek a jószágok, nyilván a gazdájuk nem fog örülni, hogy én elterelem ki tudja hova a szerencsétleneket....dehát én csak menni szerettem volna az úton tovább. Miközben ezen gondolkodtam, a tehénkék hirtelen balra befordultak, és eltűntek a szemem elől. Odaérve benéztem oldalra, és láttam egy nagy kaput nyitva, mögötte hatalmas füves terület, és legalább 50 fős tehéncsorda legelészett. Nos, a négy renitens csavargó példány tempósan ügetett vissza hozzájuk. Úgyhogy elmondhatom magamról, hogy a biciklimmel már tereltem vissza elcsavargott teheneket a csordához :)
Amúgy átléptem az ötezres számot a strava-n...ennyi kilométert már megszámoltattam az alkalmazással a nem egész két év alatt, amióta használom. Persze mentem úgy is, hogy a strava nem akart működni, vagy nem kapcsoltam be....de azért a legtöbb menetnél bekapcsolom, hagy lássam a mért eredményeket.

Tuesday, 4 April 2017

Ha örömlány vagy, ágyba visznek....

Tulajdonképpen születésünktől fogva az egész életünk egy nagy kompromisszumos adok-kapok játék. Az élet különféle akadályokat gördít elénk, azokat vagy megoldjuk, vagy nem, vagy erre, vagy arra visz tovább az út a következő jelenet felé. Jövünk valahonnan, és tartunk valahová. Van aki magasról indul és a mélyben végzi, és akad olyan, aki a mélyből is fel tud törni. Sokfélék vagyunk.
Egy viszont biztos: ráfordítás nélkül nem lesz eredmény. Ha nem teszünk semmit, csak sajnálkozunk, és kifogásokat keresünk, akkor maradunk ott, ahol voltunk. Ma érdekes cikket olvastam egy amerikai oldalon, ahol azt boncolgatták, vajon hibásak vagyunk-e a kövérségünk miatt? Vajon mi tehetünk-e róla?

Van aki azt kérdi, ki más lenne? Logikus. Van aki azt mondja, mindenkinek más az anyagcseréje, mások a génjei, máshogy dolgozik a teste, amibe nincs beleszólásunk. Ebben is van igazság. Lehet ezt az egészet úgy is nézni, hogy vagy felveszem a kesztyűt, vagy nem. Ha felveszem a kesztyűt, akkor tudom, hogy harc vár rám, amit végig kell nyomni, amíg bírom. Ha jól játszok, ha jól küzdök, ha mindent megteszek, amit csak tudok, akkor nyerhetek. Ha nem, akkor veszítek. És igen, a bokszmeccs során a vesztes is sok pofont kap. Hiába nem nyer. Mert ilyen az élet.

De ahogy a bokszolók is újra meg újra felhúzzák a kesztyűt, úgy nekünk is áll a lehetőség, hogy egy-egy sikertelen "meccs" után nekiálljunk újra edzeni, harcolni, küzdeni, és esélyt szerezni arra, hogy nyerjünk. De az fontos, hogy nyerni csak akkor lehet, ha felvesszük azt a kesztyűt, és beállunk a ringbe. Ha nem tesszük meg, nem baj, de akkor tudomásul kell venni, hogy az van, ami van. Úgyhogy a választás mindig adott: bevállaljuk....vagy nem....

Wednesday, 29 March 2017

Lassú haladás, avagy túlélési mechanizmusom a gyakorlatban

Nyilván sokan csinálják így, ahogy én....az életem két részre osztható: amikor épp haladok egy cél felé, és amikor lazítok. A kettő között még nem sikerült élhető átmenetet találnom, ahogy erről már sokat írtam ezen a blogon. Próbáltam, de nem ment. Úgy tűnik számomra ez a két alapvető létezésforma van, ezt kell szeretni. A lazítós szakaszok különösebben nem bonyolultak, bár azért ott is kell némi mentáls ráhangolódás, hiszen időről időre felmerül bennem, hogy megéri-e a nagy nemtörődömség a későbbi munkát....de mindg oda lyukadok ki, hogy igen, meg.

Most viszont a másik szakaszról írnék: arról, amikor kitűzök egy célt, és haladok. Már jó esetben. Mert ha így van, nincs is miről agyalni, megy minden ahogy köll. Az agyalós rész ideje akkor jön el, amikor a haladás megáll, vagy lassul. Ilyenkor sarkalatos, hogy hogyan reagálunk. Például egy megadott ritmusú egyenletes fogyás egyszercsak megáll, vagy oly mértékben lelassul, hogy egy palack víz megivása, vagy egy nagydolog már elbillentheti a tendencia irányát. Ilyenkor óriási a kísértés, hogy vagy hagyjuk a francba az egészet, hiszen úgysincs értelme....vagy átessünk a paci túlfelire, és sanyargassuk a testünket....vagy nekiálljunk kifogásokat gyártani, hogy ránk miért nem vonatkoznak az Univerzum törvényei.

Nos, szerintem a helyes út, ahogy általában lenni szokott, az a legnehezebb: a kitartás. A túlélés. Ehhez az kell, hogy először is az ember higgyen magában. Higgyen a céljában, higgyen a módszereiben, és végső soron higgyen a sikereiben. Mert úgy könnyű hinni a sikerben, hogy benne élsz. Akkor nehéz hinni benne, ha a közelében sem vagy. A hit ha megvan, akkor az már fél siker.
A siker másik fele az állhatatos, bulldog-szerű menetelés. Ehhez bizony legalább annyira makacsnak kell lenni, mint egy ír autókereskedőnek....tehát nagyon. Végletesen, irracionálisan, és nevetségesen (ugyeugye petkonolli :)). Makacsul rgaszkodni a már egyébként bevált, bizonyított módszernek, miszerint a számok nem hazudnak...és egyszercsak, ahogy a viharfelhők eloszlanak, és kisüt a nap, egyszercsak meg fog indulni a fogyás megint.

Ezek az én tapasztalataim. Többször átestem már ezen, és nyilván sokszor is át fogok még. Egészen addig, míg valahogy ez is rutinná válik. Egy olyan "lelkigyakorlattá", amit a megfelelő időben elő kell húzni, és bemutatni. 

Tudtam én, hogy nem könnyű ez.  Most már hatodik éve vagyok benne, hogy az elért eredményt meg is kell tartani, és bizony igaz a mondás, miszerint lefogyni sem könnyű, de annak maradni még nehezebb. Az én tanácsom ebben a témában ez: sose kételkedj magadban! Tarts ki a végsőkig, az eredmény nem marad el!

Sunday, 12 March 2017

Cím nélkül

Az emberiség komoly hányada túlsúlyos. Legalábbis szűkebb pátriámban, Európában mindenképp. Hála az internetnek, a médiának, töméntelen mennyiségű információ áramlik felénk, Világos, egyértelmű eredményeink vannak azzal kapcsolatban, hogy mi okozza a túlsúlyt, és hogyan lehet tenni ellene. Mindezek mellett egyáltalán nem úgy tűnik, hogy javulna a helyzet.

Amikor én voltam gyerek, nagyjából fele ennyire sem volt téma sem a helyes életmód, sem a mozgás. A fiatalok nem jártak terembe, ismeretlenek voltak a körünkben azok a kifejezések, hogy pl. kardió, vagy HIIT, vagy GI, vagy kettlebell, vagy akár kalória, meg glikogén tartalék. Átlagosan egy általános iskolai osztályból egy, legfeljebb két túlsúlyos gyerek volt. Gimnáziumban dettó. A mai helyzetet én a fiataloknál úgy látom, hogy az osztályonkénti 1-2 túlsúlyos gyerekhez képest ma minimum háromszor annyian vannak, de előfordul, hogy az osztály fele kövér. Van viszont egy olyan réteg is, akik trendszerűen sportolnak, edzenek, és igyekeznek tudatosan étkezni is. Egyre több a vega, a vegán, és egyre többen akarják az anyagcseréjüket tudatosan irányítani.

A felnőtt embereknél is hasonló kétfelé válást látok....sokan követnek valamiféle irányt, sokan sportolnak, járnak edzeni, dobják el maguktól a fehérlisztet, a cukrot, a feldolgozott és a junk ételeket, és válogatják meg, mit esznek. De még mindig elképesztően sok olyan ember van, aki bizony egészségtelen mértékben túlsúlyos, és bár felismeri a problémát, és még tudja, tudhatja is a választ, hogy mit kellene csinálni, de mégsem.

Miért nem? Jó kérdés....Persze itt nem lehet odalépni az utcán a kövér emberhez, és letámadni, hogy "tefigyeljémá, te miért nem fogysz le?".....nyilván nem. Viszont az ismeretségi körünkben megfigyelhetjük a viselkedésformákat. Én alapvetően két fontos sarokpontban látom a probléma gyökerét. Az egyik, hogy nagyon sokan hárítják a problémát a hatókörükön kívülre. Tehát abba az irányba mennek, hogy ők áldozatok, és nem tehetnek semmit, mert a genetika, a pajzsmirigyük, a felborult endokrin rendszerük, és az egyéb egészségügyi körülményeik gátolják őket a lefogyásban. A másik nagy tábor szerintem azok, akik tipikusan az akadályt bár felismerik, de nem átugrani akarják azt, hanem megkerülni. Látják, hogy fogyni kéne, tudják, hogy ez így nem jó, de pont abból nem engednek, amiből kellene. Nekiállnak sportolni, mozgatni a testüket, ezzel sokszor indokolatlan terhelésnek téve ki a szervezetüket, kínozzák magukat a végletekig, harcolnak, küzdenek, izzadnak....megtesznek egészen elképesztő dolgokat akár - de az evésből nem hajlandóak visszavenni. Ők azt mondják, hogy a mozgással akarnak fogyni. Pedig szerintem azzal nem lehet. Úgy biztosan nem, hogy közben továbbra is a berögzült és helytelen étkezési szokásainknál dekkolunk. Tudom, mert ezen is átmentem.

Értem én, nyilván nem könnyű megvonni magunktól a falatot. Ha valaki tudja, én igen. De biztos vagyok abban, hogy a mozgás, az edzés az elsősorban a fittség elérése és a már leadott súlyfelesleg megtartása terén hasznos. Egy jelentős túlsúllyal rendelkezőnek viszont fogyni nem lehet vele. Igen, kézenfekvőnek tűnik, hiszen van értelme tenni valamit, szemben a nem tennivel. Egyszerűbb csinálni valamit, valami pluszt, valami kézzelfoghatót, amit mindenki láthat, tapasztalhat. Könnyebb kivívni az elismerést, és könnyebb elbújni a kifogások mögé is, hiszen mindenki láthatja, hogy mennyit hajtok, mennyit küzdök, és mégse megy...ergo nyilvánvalóan csakis genetikai vagy szervi akadálya van, máris áldozatként hátradőlhetek, és van mentségem a kövérségre.

Az igazi harc nem kifelé zajlik, hanem befelé. Az igazi harcot nem mások előtt, másoknak vívjuk, hanem önmagunkban, önmagunkkal. Az igazi győzelem bennünk megy végbe, tanúk nélkül. És igen, a fogyáshoz elsősorban éppenhogy nem a "tenni" kell, hanem a "nem tenni". Nem megenni az ételt. Ilyen egyszerű. Sajnos az egyáltalán nem látványos, sőt. Ha valaki ezen az ösvényen jár, akkor a többi ember felé (család, barátok, kollégák, stb) nem pozitív jeleket küld, mint egy látványos 'leizzadás a teremben' esetén, hanem negatívat, mint: ingerlékenység, rosszkedv, a közös evéseknél a renitenskedés, stb. Egy társaságban nem kellemes valakinek a savanyú arcát nézni, miközben mindenki tolja be a pizzát vagy a sütit, és nézni valakit, aki bár ott van, de tüntetőleg nem eszik. Akkor, ott abban a pillanatban a nem fogyasztó ember kétfelé is harcol: egyszer önmagában, hiszen ellenáll a kísértésnek, másszor kifelé, hiszen ő az ünneprontó, aki kilóg a sorból, és (nem biztos, hogy szándékosan) gonoszul nézi a társait, akik gondtalanul zabálnak körülötte. 

Nem könnyű dolog. Azért nem, mert úgy kell harcolni, hogy azt a legtöbb ember általában nemhogy nem méltányolja, de sokszor még neheztel is. Úgy kell erősnek lenni befelé, hogy kifelé is "dolgozni" kell. El kell adni a tényt, hogy én kilógok a sorból, többet kell tenni....ha úgy tetszik, kicsit meg kell játszani magunkat, és mosolyogni, lazának lenni, jókedvűnek és kiegyensúlyozottnak tűnni....megtenni mindent, hogy kellemes társaság legyünk, akkor is ha belül kőkemény harc folyik.
Hát igen. Ez bizony egyáltalán nem látványos dolog. Mindenestre kevésbe látványos, mint szombat délután a főutcán lucskosra izzadni egy 15 perces futásnak csúfolt ízületek elleni merénylet során.

Sunday, 5 March 2017

Kötéltánc

Lassan belecammogtunk a Márciusba is. Sajnos az időjárás kritikán aluli, gyakorlatilag két hete nem tudtam biciklizni semmit sem odakint, csak a szobabringán. Folyamatosan esik az eső, és hideg szelek fújnak. És reggel jeges a kocsi lol. 

A rossz idő bezárja az embert a lakásba, és depresszív hangulatot gerjeszt. Ilyenkor a hétvégeken is maximum filmnézés, zenélgetés, kártya, társasjáték jöhet szóba, mint családi közös idő-együtt-töltés....mármint ha nem a főzés-sütés-evés tengely a meghatározó. Sajnos ilyenkor még nehezebb küzdeni az ellen az alapvető ösztön ellen, hogy az ember általában a legtöbb dolgot az élelem megszerzéséért teszi, és az elkészítés-elfogyasztás téma körül forog minden.

A Karácsonyi tobzódás két hete alatt felszaladt tíz kilóból már több mint nyolcat sikerült visszadolgozni, de ilyenkor mindig azon tűnődöm, hogy vajon megéri....? Két hét lazulásért cserébe már a harmadik hónapja nyüstölöm magam, és még mindig nem vagyok ott, mint december közepén. 

Most azt mondanám, nem éri meg a több havi szenvedés két hét dőzsölésért....de közben ez egy nagy dilemma, mert hát mitől ünnep az ünnep? Mitől más mondjuk egy Karácsony, mint a hétköznapok? Szabadság, iskolaszünet, család, örömszerzés, evés-ivás. Ha nem indokolt a dolog, akkor ebben az időszakban felesleges széttrollkodni a dolgot, és tompítani az ünnep fényét egy erőltetett fogyókúrával. Persze ha muszáj, akkor muszáj. De most a súlytartásra gondolok....

Azért a nagycsalád gondoskodik arról, hogy ne unatkozzunk, mindig kihívás a hétvégi ebéd....Kapásból kerüljük a tésztát, a lisztet, a cukrot. De közben olyat kell főzni, amit meg is esznek a srácok, és amit esetleg mi is megehetünk, akik mondjuk diétázunk. Mert az egészséges étkezés önmagában nem minden, hiszen attól, mert egészséges, attól még lehet hizlaló is. Viszont nekünk van olyan gyerekünk is, akinek híznia kéne, mert túl sovány, és olyan is, akinek inkább fogynia, mert van egy kis feleslege. Tehát vagy főzünk ötfélét, vagy próbálunk kiegyensúlyozottan, olyan ételeket csinálni, ami minden szempont szerint jó, de legalábbis kisebb kompromisszumokkal elmegy....

Ma például csirkemellet csináltunk, egyben lesütve, beirdalva, és megtöltve két féle töltelékkel: egy fokhagymás-spenótos-sajtkrémessel, és egy sonkás-paprikás-sajtkrémessel. Természetesen light sajtkrémmel, és az itt kapható legalacsonyabb kalóriájú reszelt sajttal beborítva. Volt köretnek vegyes párolt zöldség, rizibizi, és a merészebbeknek sült krumpli. Ez egy tipikusan jó megoldás volt, viszont mindennap nem lehet ilyet csinálni, mert egyrészt unalmas lenne, másrészt drága :)....szóval kellenek a zöldsaláták is, meg a párolt okosságok is, meg a saját magukkal besűrített főzelékek....

Szóval visszatérve a nagy kérdésre, hogy megéri-e....megintcsak kérdés van, válaszom nincs, csak szempontok vannak, meg irányok, meg szándék....akár elég, akár nem.

Monday, 6 February 2017

Az automata váltó és a felmosóvödör pozíciója, avagy rendszerek összeegyeztetése

Sokszor hallani úrvezetőktől (húdekimentadivatból ez a szó...), hogy nem kell automata váltós kocsi, mert nekem ne váltson automatikusan, mert majd azt én tudom, hogy mikor kell váltani. Azok, akik ezt hangoztatják, sejthetően nem rendelkeznek túl nagy tapasztalattal az automata váltós kocsik terén. Mert ha rendelkeznének, akkor tudnák, hogy az automata váltót is lehet irányítani akár fel, akár le akarom váltani a fokozatot. Kifinomult és okos gázpedálhasználattal teljesen jól irányítható még az öreg automata váltó is. Valahol természetes, hogy az ismeretlennel szemben gyanúsan viselkedünk és óvatosak vagyunk. Ha egy rendszert nem ismerünk eléggé, vagy sehogysem...akkor nem tudunk hozzá viszonyulni.

A helyes életmód megfelelően nagy témakör ahhoz, hogy sokan úgy érezzük, elveszünk a részletek között. Sok a rendszer, sokismeretlenesek az egyenletek, és nem értjük a csínját, hogy hogy kellene bánni vele. Akárcsak az automata váltós kocsi az olyannak, aki még csak manuálisat vezetett.

Kellenek sarokpontok, amik segítenek eligazodni. Amikor felmossuk az adott helyiséget, és ne adj'Isten közben nem végig a felmosás folyamatára koncentrálunk, hanem ezerhatszáz különböző gondolat kavarog a fejünkben, akkor mi történik? Kétféle irényba lehet menni: az egyik irány, hogy az ember, mivel elkalandoztak a gondolatai, rosszul fog felmosni. Kihagy egy-két kockát, vagy egy egész területet is akár. Mert ugye nem oda figyel, mert máshol jár az agya. De ha az emberünk kellőképpen 
tapasztalt/értelmes/kanyhalló/raffinált/fineszes/agyafúrt/ravasz/életrevaló, satöbbi, 
akkor kitalál egy rendszert, mondjuk az egyik végéről indul, és csíkonként halad végig, és a felmosóvödör pozíciójával jelzi magának, hogy meddig haladt végig a felmosóronggyal. a vödör pozíciója két tengely irányában osztja fel a területet, azaz többféleképpen is felhasználható a jelzésre. Felmos, a vödröt bepozicionálja, merít, facsar, és tudja honnan meddig mehet a következő etap.

Talán túltoltnak tűnik így leírva, de a lényeg, hogy ki lehet alakítani olyan technikákat, amik rögzülnek az emberben, és ezáltal két legyet is üthetünk egy csapásra: egyrészt nem marad felmosatlan terület, másrészt elkalandozhatnak a gondolataink, tehát nem kell egyfolytában a felmosásra koncentrálni. 

A helyes életmód kialakítása sok sok rendszer egymáshoz passzintásán alapul. Mindenkinek adottak a körülményei, a lehetőségei, az eszközei, na és persze ő maga, mindaz, ami a személyiségében benne van. Ezeket mind fel kell térképezni, és jól összehangolni. És ezért van, hogy sosem tudja más megmondani a frankót, legfeljebb az őszintét. Mindenkiek MAGÁNAK kell összerakosgatnia a kirakódarabokat, mert csak ő az egyetlen aki tisztában a saját tulajdonságaival, körülményeivel, eszközeivel és lehetőségeivel. Na és ugyebár azt se felejtsük el, hogy ezek sem mindig kőbevésett dolgok. Lehet ám változtatni sokmindenen....