Friday 10 November 2017

Hintaelmélet és a létezés tartományai

Vajon mi normális? Mi számít annak, ha helyes életmódról, helyes életről van szó? MI a jó, az értelmes középút, nagyon sok posztom, talán túl sok is...csak erről szól, az útkeresésről, a hogyanokról. Mert nem tudom a válaszokat. Keresem, de nem találom....

Nyilván ha veszek két extrém szésőséget egy adott témában, akkor az mindkét oldalon túlzás. Egyenlő arányban lépegetve közép felé, elérek a mértani középpontba. Itt van a mérleg nyelve, tűpontosan megállva. Azonban egy élet, egy életmód, egy életfilozófia ha tűpontosan ki van mérve, az ugyanolyan beteg, mert akkor már mániáról beszélünk, elvakultságról, elmebetegségről, rögeszmékről, valóságtól való elszakadástól, és így tovább. Világos tehát, hogy egy tartományban kell gondolkodni. Na és akkor jönnek a kérdések: mekkora tartományban? Honnantól számít normálisnak, és hol van a határ, ahonnan már nem az?

MIndenki egy külön világ, ez is a vesszőparipám....nincsenek egyenszabályok, nincsenek olyan axiómák, amik mindenkire egyformán igazak és működnek, és megállják a helyüket. Az egzakt módszerek sem tökéletesek, gondoljunk csak arra, hogy pl. egy BMI érték mit mutatna egy testépítő-bajnok esetében. Azonnal kezdjen fogyókúrázni, mert túlsúlyos....Annak idején én próbáltam utánamenni, hogy ki találta ki, és honnan jött az a szám, ami azt hivatott mutatni, mennyi az optmális bevitt kalória naponta. Akkor kiderült, hogy ez a dolog amolyan farkától a fejéig módszerrel került bevezetésre.....tehát a fogyasztásból lett visszakalkulálva....ha jól emlékszem. Tehát nincs tudományos alapja.

Örök kérdés a túlysúllyal küszködőknek: miért? Mitől? Hogyan lesz túlsúlyos, amikor pedig nem is eszik annyit, mint sokan mások, akiknek nincs ilyen gondja. Hányan menekülnek aztán a különféle megoldhatatlan pályán mozgó indokokba....hormonok, pajzsmirigy, gének....de közben érdekes módon általában mindenki tud hatni a súlyára, megfelelő elszántság és kitartás mellett. De felmerül a kérdés: meddig? Személy szerint sok embert ismerek, aki ideiglenesen lefogyott...egyszer kétszer többször....de mint a meglökött hinta, idővel ahogy az is visszaáll az eredeti, függőleges helyzetbe...úgy ők is egy idő után visszaállnak a túlsúlyos létezésbe. Persze értem én, folyamatos lökés kell a hintának is, hogy mozgásban maradjon...de

A kérdés az, hogy lehet-e állandóan ott állni és lökni? Mi van ha elfárad a karunk? Mi van ha el kell menni pisilni...Mi van ha sürgős hívást kapunk? MI van ha elered az eső? Egyáltalán hogy jó, hogy van a világ egyensúlyban....ha a hinta áll, vagy ha leng?

Az ember nem akar a rexiák fogságában élni, meg persze kövér se lenni. Ezért kell a kontroll. De mi van, ha a kontrollal kapcsolatban is kialakul valami "rexia"...van olyan, hogy kontrolrexia...??? Szerintem nincs, de olyan biztosan van, hogy valaki nem normális módon viszonyul a kontrollhoz. Az elmúlt években mindig azt mondtam, hogy a számok fontosak, kellenek, és abszolút igazak, tehát bátran támaszkodhatunk rájuk. Vajon igazam van?

Ez az egész mentális kalamajka bennem addig dúlt, míg ma dacolva a saját beidegződésemmel, nem álltam rá a mérlegre, pedig egy hete mértem magam utoljára, tehát ideje volna. És hogy miért nem?...Mert nem tetszett, hogy napok óta ez járt a fejemben, hogy vajon majd mit mutat...mert nem érzem, hogy fogynék, pedig a napi két óra bringa és a heti három súlyzós edzés megvan, és kajakontroll is megy, igaz nem koplalok, de átlag 2200 kalória fölé nem megyek. Persze tudom, hogy az aktív tömegnövelő edzésnek pont az a lényege, hogy növelje a tömeget, de az azért mégiscsak nem normális, hogy mondjuk azért aludjak rosszul az éjjel, mert tudom, másnap mérem magam....miközben ugyebár már nem vagyok az a 200 kilós pali, akinek SOS fogyásra van szüksége. Meghát van a kisördög aki a vállamon csücsül, és azt suttogja a fülembe, hogy nehogymár a mindennapi 2óra kardió, a heti három edzés, és a max 2200 kalória mellett mérni kelljen magam...a kalóriaszámolós oldalak szerint napi kétszer ennyit kellene ennem, hogy megadjam a testemnek, ami jár...

Lehet, hogy ez is a fejlődés egy foka....elengedni a kontrollt, vagy részben legalábbis korlátozni...mondjuk normális periódusokra, vagy inkább úgy írom normális érzésekre. Meggyőződésem, hogy az életet élni kell. És abban is hiszek, hogy van aki túlsúlyosan boldog. És van aki úgy boldog, hogy napi 6 órát edz. Mert mindannyian mások vagyunk. Mindőnknek úgy kell megtalálni a boldogságot, hogy működjön. És persze, hogy a működésbe ne zavarjon bele semmilyen egészsgügyi rizikó....mert ugye a szélsőségek nem jók, hiszen úgy hiába akar boldog kövér lenni valaki, ha közben retteg az infarktustól vagy a cukorbajtól, vagy keringési problémáktól. Vagy ha olyan fizikai akadályokba ütközik, hogy pl. nem tudja bekötni a cipőfűzőjét vagy kitörölni a fenekét...csakhogy két triviális példát mondjak.

Szóval van egy tartomány, ahol a túlsúlyos alany egészséges, nincs fizikailag akadályozva semmiben, nem cukorbeteg, nem jelent fenyegetést a túlsúlya az egészségére..fitt is..és boldognak érzi magát (már ha képes rá). Kell-e ennél több? Ugye jön a lényeges kérdés: de mekkora az a túlsúly? Mert 1 kiló is más, 5 kiló is más 15 kiló is más és 30 kiló is más....ennyi túlsúllyal még mind igaz lehet a fent leírt definíció....ilyenkor ki és milyen alapon dönt arról, hogy mi tartozik a helyes életmódba, és mitől lesz az alany boldog? Talán ez is genetikailag van kódolva....a boldogságra való képesség. Ebben a tartományban ugyanis inkább filozófiai útra terelődik a dolog: mert a kockázatmentes túlsúllyal élő esetleg nem látja magát szépnek, kívánatosnak, és ezért nem boldog. Mert a szépnek kommunikált idea az a csontsovány, egy deka felesleggel nem rendelkező emberpéldányokra van ráhúzva.  Ebben az esetben tehát mentális tréning tárgyát képezheti az is, hogy elfogadjuk magunkat, és ne mások által kreált skatulyák szerint tekintsük a világot olyannak, amilyennek ők akarják láttatni velünk.

És meg is érkeztünk a jelenkor másik nagy divatjához: amikor jelentős, egészségügyi kockázatot hordozó túlsúlyos emberek vadul, ezer százalékos erőbedobással "fogadják el magukat", és büszkén vállalják a nem 5, hanem akár 50 kiló túlsúlyt is, mondván, hogy ez vagyok én és én így szeretem magam. A társadalom jelentős része pedig gratulál, és azt mondja, milyen szép dolog, ez igen, így is kell ezt csinálni...közben pedig haladnak egy egészségügyi katasztrófa felé ezerrel, és nem biztos, hogy lesz majd visszaút. Persze simán lehet, hogy ez sem véletlenül van így (CONTHEO megint), hiszen végső soron a társadalomnak az a jó, ha a polgár minél korábban elhalálozik, ha már nem aktív pénzkereső....tehát a hosszú, boldog és egészséges öregkor nem cél....

Hát mit írjak: megint elcseszett sok kérdés van bennem, és még mindig keresem a válaszokat, szóval summázva annyit is írhattam volna a mai posztomba, hogy: nincs semmi különös, csak a szokásos agyalás a dolgokon.... 

No comments: