Friday, 19 January 2018

Nyolcadik

Nyolcadik éve csinálom. Nyolc évvel ezelőtt ilyenkor kattant be az agyam, hogy elég volt, tényleg le akarok fogyni, utálom, hogy kövér vagyok. Nyolcadik éve része az életemnek az életmód....a tudatos, kontrollált étkezés és a valamilyen mozgás. Nyolcadik éve futom le a megfelelő köröket és próbálom kialakítani az élhető ÉS helyes életmódot. Nyolcadik éve próbálom egyensúlyban tartani a munkát a pihenéssel, a koplalást az evéssel, az edzéseket a pihenőnapokkal, a kardiót a súlyzókkal. Nyolcadik éve próbálok elkerülnie minden rexiát, és nyolcadik éve figyelem az egyes ételek, árucikkek összetevőt. Életem fontos és nélkülözhetetlen részévé vált, hogy mindig figyeljek magamra és arra hogy mit eszek, na meg persze mennyit.

Hazudnék, ha azt mondanám nem tölt el örömmel, hogy már nyolc év telt el, és sikerült nem visszahízni. Mert lefogyni is nagyon nehéz, de az igazi feketeleves utána jön: úgy maradni. Hogy a folyamat ne egy elkezdődő, majd valamikor véget érő aktivitás legyen, ami után visszatérünk a rosszhoz, hanem a számtalanszor elismételt, unalmas közhellyé degradált, milliószor elkoptatott kifejezés: életmódváltás. Hívhatnánk élet-szemléletváltásnak is...vagy akár életváltásnak, mert sok esetben tényleg a halál ellen választjuk vele az életet. Hatvanas emberek távoznak el a környezetemből....kövérek, nem mozgók, egészségtelen életet élők....akik dohányoztak, ittak, és kontrollálatlanul ettek, ráadásul kifejezetten egészségtelen ételeket. Megéri?

Egyszer egy ismerősöm gyakorlatilag lesajnált, amikor megkérdezte, mennyi kalóriát eszek egy nap. "Úristen, kétezer körül...??? Nem is tudom, akarnék-e így élni egyáltalán" - valami hasonlót mondott, ami megütött, és azóta kicsit máshogy gondolkodom a világról és az emberekről. Hát én akarnék, igen. Akarok élni. A kétezer kalóriás életet választom a kontrollálatlanul zabálós halál helyett....igen. Nem török pálcát senki felett, mindenki úgy éli az életét ahogy akarja. De akkor nincs helye a panaszkodásnak, a nyavalygásnak. Hajrá, élvezze az életet amíg lehet elhízva, az ő dolga. Ennyi.

Ez a nyolc év megváltoztatott bennem sok mindent. Máshogy gondolok az emberekre, és a problémáikra. Igyekszem nem ítélkezni, elvből....de véleményem azért van, és az elég lesújtó. Sokszor elég depresszív módon azt érzem, hogy szar hely a világ. Keresni kell benne az örömöt, a boldogságot, és egyre szűkebb körben találom csak. Persze lehet...sőt biztos, hogy a saját személyiségem is belejátszik, nyilván. De a kezdetekkor való nagy lelkesedésem, amikor ezt a blogot indítottam, ...az már azt hiszem nyomokban sincs meg. Valamikor kiakasztott, hogy nem találtam ehhez hasonlü blogokat a neten. Hasonlók indultak egyszer régen, aztán szépen elenyésztek a virtuális térben. Sztorik voltak, utóélet semmi. Nagy levegővételes kezdetek, elhatározások, naplószerű oldalak.....aztán utána a semmi. Menet közben már azt hiszem rájöttem az egyik lehetséges okra: az embereket nem érdekli az ilyen történet. Ami a vívódásokról, a szenvedésről, a harcról, a lelki átélésről szól. Az emberek a csillogó, könnyű utat hirdető, "okosságos" blogokat szeretik. A nagy szavakat, a 'so-fucking-deep" életigazságokat, és a populista, sokszor ijesztően demagóg megnyilvánulásokat. Azok a helyek, amik így működnek, nagyon sikeresek, és nagyon látogatottak. Az én blogomat rendkívül kis csoport olvassa, nagy részük személyes ismerősöm. Volt párszor ezalatt a nyolc év alatt, hogy bezártam, aztán újra nyitottam, aztán zárttá tettem, majd megint publikussá. Ezek a hullámzó dolgok azért voltak, mert mindig alakult bennem a kép, hogy mire is jó ez a blog, és kinek is szól ez a blog. És bár az eredeti szándék meghiúsult - nincs ember, akinek segíthettem volna lefogyni a blog, és a benne lévő információk segítéségével, vagy legalábbis én nem tudok róla - azért a blog maradt, két alapvető ok miatt: az egyik, hogy megfogadtam: az én blogom igenis megmarad, akármi legyen. Nem fog elenyészni, nem fog eltűnni a süllyesztőben. A másik, hogy az a kis csoport viszont, aki olvas, azok fontosak nekem, és nem akarok csalódást okozni nekik. Van egy harmadik is: én magam is használom a blogom. Ha recept kell, mert nem emlékszem, hogy csináltam....ha motiváció kell, mert elgyengültem....ha kíváncsi vagyok, 1,2,x évvel ezelőtt ezt és ezt hogyan éltem meg...akkor csak fellapozom, és már olvashatom is a saját gondolataimat, amik igenis sokszor segítenek át egy akadályon. Tudom, lehet, hogy hülyén hangzik, de így van.

Mindenesetre nagyon fura ha a képeket nézem egymás mellett..mintha két másik ember lenne rajtuk...pedig az összes én vagyok. Nem látok a jövőbe, nem tudom, pontosan hogyan lesz a tovább. De az életmódváltásom saját magamon kívül a családom javára is vált: feleségem velem tartott a fogyásban (persze neki nem volt annyira szüksége rá, mint nekem :) és az életmódváltásban is. És mára már a gyerekeim is ugyanúgy odafigyelnek, mit esznek meg, és mindenki sportol valamit. Az egyetlen kivétel J fiam, aki kórosan sovány, és nagyon nem könnyű rávenni, hogy legalább a saját otthonunkban kialakított "edzőterem"-ben gyúrjon kicsit. Őt még noszogatni kell, de amúgy mindenki látja, érti, és megérti mindazt a sok információt, amit az évek alatt összeszedtünk a témában. A legkisebbnek is, aki már 11 és fél.....neki is részletesen elmagyarázom azokat az anyagcsere-folyamatokat, amiket el tudok, és levezetem neki azokat az összefüggéseket, amik fontosak. Így már ő is tisztában van azzal, hogy mi az a glikémiás index, vagy miért kell elkerülni a finomított cukrokat például. Szóval összességében véve ez egy nagyon pozitív dolog, és látom, hogy igenis van értelme hajtani, csinálni, utánamenni, tervezni, kalkulálni, kimérni, számolni, dokumentálni, ésígytovább. Arról nem beszélve, hogy ez a fajta attitűd az élet más területein is bizony jól jöhet. Ok-okozat, előretervezés, kivitelezhetőségi vizsgálat, utóelemzés...ez mind hasznos lehet az életben, akár egy projekt, akár egy munka, vagy egy élethelyzet okozta probléma megoldása "legyen az asztalon". Nem baj, ha a gyerekek is megtanulják, hogy az élet hogy működik, hogy a tetteinknek következményei vannak, akár pozitív, akár negatív irányba megyünk. Nem baj ha megértik, hogy a kudarcainkból lehet tanulni, hogy a hibáinkból információkat nyerhetünk, hogy a szokásaink dokumentálásával trendeken tudunk változtatni, hogy ha akarjuk kontrollálhatjuk a körülöttünk, velünk, bennünk zajló eseményeket. Persze sosem 100%-ban, de amennyire lehetséges.

5 comments:

  1. Akkor ha megengeded megszólalok:) Én, aki mindig is csendben követtelek, olvastalak és számomra követendő példakép vagy. Veled értettem meg, hogy mi az az életmódváltás, hogy mit kell tenni azért, hogy meg is tartsuk a leadott súlyunkat. Elindítottál egy úton, ami azóta is próbálok haladni, hol döcögősebben, hol simábban, de soha nem feladva. Most épp megint fogyó ágban haladok :) Igenis van jelentősége ennek a blognak és annak is amit írsz, én örömmel olvastam és olvasom mindig, ha van új bejegyzés, akkor is, ha nem mindig szólalok meg :)

    ReplyDelete
  2. Köszönöm, jó olvasni ilyen kommenteket, többek között az ilyen visszajelzések tartják életben a blogot. :)

    ReplyDelete
  3. Csatlakozom az előttem szólóhoz. Két éve a Te blogod hatására indultam el az úton, amin haladok azóta is. Jelenleg 12 kg-nál tartok. A mozgás szeretetét és fontosságát már nem veheti el senki tőlem, és arra is nagyon sok motivációt kaptam Tőled. Nem gondoltam volna, hogy egy blognak lehet ilyen tartós hatása a személyes életemre, de mégis. És szinte, már kicsit ismerősömnek is tartalak emiatt. Azt kívánom, hogy egészségben, továbbra is motiváltan tudd folytatni, amit elkezdtél 8 éve. Megéri!!! Nagyon!!! Köszönöm a sok segítséget. Továbbra is maradok lelkes olvasód :)

    ReplyDelete
    Replies
    1. Kedves Marcsi, nagyon aranyos vagy, szépeket írtál, köszi :):) Igen, ha Ti nem lennétek, valószínűleg a blog sem lenne (nyilvánosan). Nagyon örülök, hogy hozzá tudtam járulni valamelyest a sikereidhez. Köszönöm a jókívánságaid is, jól esnek nagyon! Üdv-Alan

      Delete